A lélek hangja

Csend van belül. Legbelül, a szegycsontom és a kulcscsontom alatt. A múlt héten éreztem nagyon erősen, napokig mart. Eleinte nem értettem. Bekapcsoltam a tévét, gondoltam az hiányzik, hogy valami zaj legyen. Felszűrődött az utcazaj is, de kevésnek bizonyult. Aztán hiába szólt a zene, hiába próbáltam elterelni gondolataimat, nem volt más, csak csend. Üresség, mintha lenne a világ, meg lennék én külön, s bennem semmi, minden csak rajtam kívül. Napjában többször is rám tört. 

Azért van talán, mert elkezdtem felkészíteni magam arra, amitől már hosszú-hosszú hetek óta rettegek? Ezzel szemben néha irtózatos zaj van odabenn. Amikor kicsit boldognak érzem magam egy rövid időre, akkor ijesztővé válik az is. Kapok egy kedves gesztust, amitől rögtön elömlik bennem valami meglangyosított mézhez hasonló érzés. Onnan belülről jön fel, pont középről. Már éppen kerek minden, s akkor gyomorszájon vág az ijedelem. 

Nem, ne hidd, hogy ez így marad, ne hidd, hogy jó lesz, szokj hozzá a gondolathoz, minden megváltozik. Csak áltatod magad és annál nagyobbat fogsz csalódni később. 

És akkor halványan megszólal a bízni akarás, hogy persze, minden változik, folyamatosan, semmi nem maradhat ugyanolyan, de nem kell rossz irányba változnia, alakulhatna kedvezően is. Szerintem én már túl sokszor mondtam ezt magamnak, mára már nagyon magam sem hiszem el. A csend nem hagy nyugodni, a zajongás felzaklat. S ha véletlen pár napig jó, akkor hajlamos vagyok hinni, de aztán újra vissza kell pottyanni, ide ebbe a városba, az emberek közé, a kötelességek közé, a kétségek közé. Most nagyon hirtelen jött a csend, ijesztő, birkózom vele. Tán ezért is írom le, így küzdök ellene.

Egy biztos. A lélek ott van legbelül, a szegycsont és a kulcscsont alatt, nem a szívben lakik.

Csupán önbizalom kérdése

Az ember életében az egyik legfontosabb dolog, ha előre akar jutni, és nem hátrafelé, hogy legyen önbizalma. 

Na nekem soha nem volt ez meg igazán. Kisebb koromban még a tükörbe se mertem belenézni, nem szerettem saját magamat. Ezzel mára már nincsen baj, szeretem magam. Sok hibámat is elismerem és elfogadom, vagy megpróbálok változtatni rajta, több-kevesebb sikerrel. Már tudok bánni önmagammal. Tudatosan alakítottam ki a világot magam körül amiben én is benne vagyok. Kialakult a vonzerőm, a stílusom, irányítom az életem, szeretem a tükörképem és meg vagyok elégedve magammal. Változtattam a külsőmön is, ez már csak ugyan én vagyok. 

A barátságról

Sokszor hallottam már azt a mondást, hogy a barátot választja az ember. A barátság csak úgy kötődhet, ha azt mind a két fél akarja. Ezért sokszor erősebb tud lenni, mint a rokoni kapcsolatok nagy része. Az őszinte barátság mindenkinél mást jelent és máshogy gondolkozik róla! Sajnos képtelen lennék közhelyek nélkül írni erről.

A másik dolog pedig, amit már többször kifejtettem, én nem szeretem feltörni a titkokat. Nem tudom definiálni, hogy mit jelent nekem egy-egy ember, egy hozzájuk fűződő érzés, hiszen mindenkit másképp, másért szeretek.

Szerencsére vannak nálam sokkal bölcsebb emberek, akik gyönyörű képekben próbálták megragadni ezt az érzést. Útravalóul, különösen annak a barátnak, akinek sajnos muszáj volt elengednem a kezét. De szorítok érte, állandóan, és ha nem is lát, azért ott vagyok.Remélem, egyszer megérti, minden csak érte volt... Barátok voltunk és idegenekké válnunk egymásnak. Ez rendben van, nem kell szégyellni magunkat. Két hajó vagyunk, s mindkettőnknek megvan a maga pályája és a maga célja. Keresztezhetjük egymás útját és megünnepelhetjük ezt a találkozást, ahogy meg is tettük. Talán nem látjuk egymást többé, talán nem ismerjük meg többé egymást. De annál szentebbé legyen számunkra egykori barátságunk emléke. Hinni akarok csillagbarátságunkban, még akkor is, ha földi ellenségekké muszáj válnunk.

Körforgás

Most egyszerre vagyok pozitív és negatív. Rémisztő, hogy mennyire meghatároznak bennünket a körülményeink. Próbálom tanítani magam arra, hogy miként éljek úgy az álmaimban, hogy az álom legyen a valóság. 
De a napok kérdezés és tétovázás nélkül szaladnak el velem, vagy többnyire mellettem, hétfőre péntek, tavaszra ősz, szürke hétköznapok és színes hajnalok kavalkádja szédít, a hullámvasút csak jár, rajta meg én; sikítva, nevetve, sírva, félve, bízva, letörve és felszabadulva.
Arcok, emberek, felém nyúló kezek, elhúzódó vállak, minden változik, megfordul, majd újra, pörög velem körbe-körbe. Múlt és jelen összegabalyodva fonja a jövőbe vezető fonalat, és töretlenül, de megtörten hiszek, remélek, hogy eltalálok oda, ahová indultam.

Naponta bukom el, és állok fel, esem szét, és rakom magam össze újra, elkeseredésből féktelen örömbe esve, könnyek közül nevetéssel kiszabadulva, keresem az arcom a tükörben,a kezem a zsebemben, s hol megtalálom, hol elveszítem.

Aztán vannak helyek, ahol valahogy mindig megtalálom az elveszett harmóniát, és vannak szempárok, amelyek még ma is ugyanazt súgják, és kezek, amelyekbe kapaszkodhatok, és szavak, amik elmondják, ki voltam egykor, és merre készültem, hogy az utat nagyon ne vétsem el. Hallom a nevetést, felbugyognak néha az emlékek, fülembe kúsznak az elfeledett dallamok, rám akadnak megbarnult szélű könyvek, remegő kezemben néha régi fényképek, szememben sós, kövér könnycseppek, de ezek csak elröppenő, rövidke percek, aztán szaladok tovább, illatos völgyekben, kopár hegyeken járok, néha eltűnök az alagútban, majd felbukkanok a fényben, láthatatlan, majd látható leszek az éjben. A körhinta forog, nincsenek heteim, esetleg óráim, de inkább perceim, és csak remélem, hogy kicsit könnyebb lesz ezután, hogy nem csak átlibbenek ezen a napon is, hangtalan, észrevétlen, hanem ma talán hagyok egy kis nyomot, csak egy esetlen, átgondolatlan macskakaparást, ami azért végül mégiscsak azt jelenti, hogy még bizony élek.