Van
nekem egy ilyen különös szokásom, ha egy szórakozóhelyre lépek be;
hirtelen úgy érzem magam, mintha valami húspiacon lennék, még akkor is, ha
történetesen nem kalandot keresek, vagy nem is vagyok egyedül. Elkezdem felmérni
a terepet. Sehol máshol nem, csak ha ilyen helyen járok. És nem is a nőket
nézem, hanem a férfiakat. Megállapítom, hogy el kéne innen húzni, vagy
nyugtázom, hogy nem lógok olyan nagyon ki.
Most még
ez is elmaradt. Azt sem tudtam, milyen ruha van rajtam, hogy nézek ki, milyen
állapotban kerültem hirtelen ebbe a húsdarálóba. Mintha valami buborékban
lebegnék, és még abban sem voltam biztos, hogy mások látnak engem, és nem csak
valami szellemként lézengek itt.
Eltámolyogtam
a bárpultig. Minden bizonnyal mégis látszottam, mert a csapos fiú mosolyogva
odafordult hozzám, és megkérdezte, mit iszom. A buborék berepedt. Rendeltem.
Közben a kezem becsúszott a zsebembe, egy papír után tapogatóztam. Megtaláltam.
Közben azon merengtem, hogy persze, de nem lehet állandóan menekülni a
valóságból. Érthető. Kibontottam papírt, és újra megnéztem. Egyenesen a
Jóistentől kaptam ma írásos engedélyt, hogy kirúgjak a hámból. Alá volt írva,
pecsételve, minden, ami csak kell. Ha valaki kérdőre vonna, hát az orra alá
dugom a papírt. (Ezt a bejegyzést már itt elrontottam, mert nyilván egyetlen
kedves olvasóm sem érti, miért kéne magam rosszul éreznem attól, ha szórakozni
akarok - ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, én sem tudom, biztos
genetikus)
Szóval
álltam a bárpultnál. Engedély a zsebemben, az áttetsző, szivárványszínű nedű
pedig előttem ígérte a feloldozást. Hát akkor rajta. Egy gyors mosolyog, aztán
lehajtottam, egy szuszra.
Kellemes
zsibbadtság. Szinte láttam, ahogy a belső világom összemegy, a külvilág édes,
valóságos moraja pedig hatalmasra nő bennem.
Már nem
voltam egyedül. Táncolni kezdtem. Önfeledten, közben teli torokból énekeltem
is. Érdekes, mindenki mosolygott rám, aki csak felém nézett. Na nem azzal a
gúnyos, lenéző, vagy azzal az átható, fikszírózó tekintettel, hanem amolyan
együttérzéssel, amit mindenhonnan vártam, de nem gondoltam volna, hogy pont
itt, és most kapom meg. Mintha lenne valami közös titkunk ezzel a sok
idegennel. Ismerős kezek értek a vállamhoz, hirtelen a barátaim arca is
egészen közelinek tűnt, és a kezemben valahogy mindig tele lett a pohár (az
írásos engedély után azon sem lepődnék meg, ha a muníciómról is a Jóisten
gondoskodott volna ezen az estén).
Lassan
megszűnt minden kétség. Ezen az éjjel nem önmagam voltam, lüktett az agyam,
száguldott a vérem. Nem volt a vállamon sem a múlt
terhe, sem a jövő bizonytalansága, csak a jelen felszabadult extázisa. Ömlött
rólam a víz, ahogy táncoltam, de nem érdekelt. Senki és semmi nem érdekelt,
csak az, ahogyan egyé váltam a tömeggel, ahogy mindent bejárt a különös
lüktetés. Az én-határok ilyenkor szétfolynak, az ember intim zónája pedig
alaposan kitágul. Eldobtam minden emlékem és tomboltam, ordítottam,
énekeltem. Teljesen magával ragadott a tömeg, a zene az érzés. Végre önfeledt
boldog voltam. Nem számított semmi, sem az előző évek, sem az előző perc és a
jövő sem.
Talán
mindenki ezt keresi itt. Végre merünk érezni egy kicsit, közel engedni, és
örülni, mint a gyerekek. (Ismerős a szó? Örülni? Ö-r-ü-l-n-i!) Egymásnak, a
zenének, egy mosolynak. Mert itt nem tilos idegenekre mosolyogni, és nem kell
úgy csinálni, mintha csak robotok lennénk, nem kell kifejezéstelen arcot vágni,
és kivételesen még mindenkit fellökve rohanni sem. És ha valaki hangosan
kornyikál, arra nem húznak kényszerzubbonyt, hanem vele énekelnek, és ha még az
emberordibálásra vetemedne nagy boldogságában, akkor sem titulálja senki
bolondnak. Mert mégiscsak élünk.
Tudtam mire a
nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját
visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése