Megint az a folyosó. Fehér ruhában
vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a
sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan
terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még
világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug
jókedv.
Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny
mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már
fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz,
gyengeségemen lovagol.
Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol
észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.
Aztán elviselhetetlen csend. Még
elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet.
Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint
kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az
örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint
a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni,
elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.
Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki
ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye?
Már
megint veled van a baj.
És azon a reménytelen, poshadt ingoványon,
abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban,
kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy
szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást,
életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk,
visszafojtott hangon azt mondja:
„Látlak. Fehér vagy."
És a világon minden, de minden rendben
lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új
fehér. Csak ne félnék ennyire. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer tudnám
elmondani, amit nem lehet, és talán nem lenne többé kétség.
Talán még egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése