Űr-Zűr

Csak várok, és várok, csak nem tudom mire. Csak egy jelre, egy szóra, valamire, hogy ne vesszen ez az egész a semmibe. Utálok várni. Sosem akkor jönnek a dolgok, mikor nagyon várom őket. Hanem mikor már feladtam. Várakozni igen fárasztó dolog. Nem nagyon tudok koncentrálni semmire. Próbáltam már olvasni, beszélgetni, tévét nézni, tanulni de semmi. Nem tudom elterelni a gondolataimat. Feszült vagyok, és fáradt, de nem tudom még feladni. Csak gondolkozom, honnan jött ez az egész belőlem elő. Amúgy is nagyon zavart vagyok mostanában. 

Minden kötelességem nyűg. Sokszor az is, ha fel kell öltözni, vagy vásárolni kell menni. Lustaság? Nem hiszem. Ez most valami más. Valami másik bolygó, másik élet, másik ember. Valami egészen más, mikor az ember már a betonfalakat feszegeti, mert nem tud többé a mókuskerékben élni. Elég volt, egy kis időre hagy engedjek le. Ennyi nekem is jár, nem lehet mindig mosolyogni, nem lehet mindig lenyelni a könnyeket, nem lehet az ember állandóan optimista. 

A változás mindig fájdalommal jár, valószínűleg ez természetes. Vagy az is lehet, hogy nem az. És megint túlkombinálom a dolgokat. Eddig legalább az írás ment, most már abból is csak zagyvaság lesz. Nem értenek meg. Hol van az a csillogó szempár , aki mindig jókedvű, és szereti az embereket, és idealista? Magam sem tudom, hogy hová lett. Talán úgy járt, mint a hulló csillagok. 

Persze ha ezt meg is mondja, akkor jön a ne panaszkodj lemez. Mert mindig rendben kell lennem, csinálnom kell a dolgaimat, mosolyogni kell, és teljesíteni. És mi van, ha most nincs kedvem? És most még a következmények sem érdekelnek? És nem érdekel semmi? Vagy velem ilyen nem történhet? És mi van, ha egyszer ordibálni kezdek, hogy elegem van? És kiderül, hogy nagy zűr van idebenn? Biztos megőrült ez a srác... És jön az aggódás, a „szeddmárösszemagad”, csak a megértésre való hajlam hiányzik. 

Talán most csak egyetlen ember ért meg. Ez is valami. Sőt, talán most minden. És gondolkodom, és gondolkodom, és várok, csak várok egész életemben, hogy eljöjjön egy szebb világ.

Éjszakai őrjöngés

Mikor beléptem a füstös terembe, még szinte egyedül voltam. Elzárva a külvilágtól, csak belül, csak én és az a kevés ember. Összefolytak az arcok, és valami sláger szólt éppen, ismerős volt, de képtelen voltam rájönni, mit is hallok.

Van nekem egy ilyen különös szokásom, ha egy szórakozóhelyre lépek be; hirtelen úgy érzem magam, mintha valami húspiacon lennék, még akkor is, ha történetesen nem kalandot keresek, vagy nem is vagyok egyedül. Elkezdem felmérni a terepet. Sehol máshol nem, csak ha ilyen helyen járok. És nem is a nőket nézem, hanem a férfiakat. Megállapítom, hogy el kéne innen húzni, vagy nyugtázom, hogy nem lógok olyan nagyon ki.

Most még ez is elmaradt. Azt sem tudtam, milyen ruha van rajtam, hogy nézek ki, milyen állapotban kerültem hirtelen ebbe a húsdarálóba. Mintha valami buborékban lebegnék, és még abban sem voltam biztos, hogy mások látnak engem, és nem csak valami szellemként lézengek itt.

Eltámolyogtam a bárpultig. Minden bizonnyal mégis látszottam, mert a csapos fiú mosolyogva odafordult hozzám, és megkérdezte, mit iszom. A buborék berepedt. Rendeltem. Közben a kezem becsúszott a zsebembe, egy papír után tapogatóztam. Megtaláltam. Közben azon merengtem, hogy persze, de nem lehet állandóan menekülni a valóságból. Érthető. Kibontottam  papírt, és újra megnéztem. Egyenesen a Jóistentől kaptam ma írásos engedélyt, hogy kirúgjak a hámból. Alá volt írva, pecsételve, minden, ami csak kell. Ha valaki kérdőre vonna, hát az orra alá dugom a papírt. (Ezt a bejegyzést már itt elrontottam, mert nyilván egyetlen kedves olvasóm sem érti, miért kéne magam rosszul éreznem attól, ha szórakozni akarok - ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, én sem tudom, biztos genetikus)

Szóval álltam a bárpultnál. Engedély a zsebemben, az áttetsző, szivárványszínű nedű pedig előttem ígérte a feloldozást. Hát akkor rajta. Egy gyors mosolyog, aztán lehajtottam, egy szuszra.

Kellemes zsibbadtság. Szinte láttam, ahogy a belső világom összemegy, a külvilág édes, valóságos moraja pedig hatalmasra nő bennem.

Már nem voltam egyedül. Táncolni kezdtem. Önfeledten, közben teli torokból énekeltem is. Érdekes, mindenki mosolygott rám, aki csak felém nézett. Na nem azzal a gúnyos, lenéző, vagy azzal az átható, fikszírózó tekintettel, hanem amolyan együttérzéssel, amit mindenhonnan vártam, de nem gondoltam volna, hogy pont itt, és most kapom meg. Mintha lenne valami közös titkunk ezzel a sok idegennel. Ismerős kezek értek a vállamhoz, hirtelen a barátaim arca is egészen közelinek tűnt, és a kezemben valahogy mindig tele lett a pohár (az írásos engedély után azon sem lepődnék meg, ha a muníciómról is a Jóisten gondoskodott volna ezen az estén).

Lassan megszűnt minden kétség. Ezen az éjjel nem önmagam voltam, lüktett az agyam, száguldott a vérem. Nem volt a vállamon sem a múlt terhe, sem a jövő bizonytalansága, csak a jelen felszabadult extázisa. Ömlött rólam a víz, ahogy táncoltam, de nem érdekelt. Senki és semmi nem érdekelt, csak az, ahogyan egyé váltam a tömeggel, ahogy mindent bejárt a különös lüktetés. Az én-határok ilyenkor szétfolynak, az ember intim zónája pedig alaposan kitágul. Eldobtam minden emlékem és tomboltam, ordítottam, énekeltem. Teljesen magával ragadott a tömeg, a zene az érzés. Végre önfeledt boldog voltam. Nem számított semmi, sem az előző évek, sem az előző perc és a jövő sem.

Talán mindenki ezt keresi itt. Végre merünk érezni egy kicsit, közel engedni, és örülni, mint a gyerekek. (Ismerős a szó? Örülni? Ö-r-ü-l-n-i!) Egymásnak, a zenének, egy mosolynak. Mert itt nem tilos idegenekre mosolyogni, és nem kell úgy csinálni, mintha csak robotok lennénk, nem kell kifejezéstelen arcot vágni, és kivételesen még mindenkit fellökve rohanni sem. És ha valaki hangosan kornyikál, arra nem húznak kényszerzubbonyt, hanem vele énekelnek, és ha még az emberordibálásra vetemedne nagy boldogságában, akkor sem titulálja senki bolondnak. Mert mégiscsak élünk. 

Tudtam mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam.

Árnyjáték

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol.

Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak. 

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye?

Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy."

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér. Csak ne félnék ennyire. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer tudnám elmondani, amit nem lehet, és talán nem lenne többé kétség.

Talán még egyszer.

A gyönyör kertje

Bihari Beatrix Renáta - Vágy

Füstölgő hamvad csendben, égő gyertyák narancsos homálya között fekszel.
Jön már… közeleg a veszted! Átkarolja tested meztelen szülöttjét hideg tenyerével. Összeér a szánk és eltűnik a világ, csak mi ketten létezünk.
Feszengsz, mert nem tudsz másra figyelni, csak a vágyra, ami fogva tartja tested. Forr a véred, erősen lüktet az ereidben, szíved hevesen ver, szaggatottan lélegzel, Bőröd követeli érintésemet, ajkaid csókomért esedeznek. Bűnös álmaidba temetkezel, itt nem láthat senki sem. Legyőzve félelmemet, átadod magad nekem. Vágyakozóan, nőstény ördögként csábítasz ágyadba és én engedek minden kísértésednek. Szenvedélyed csillapíthatatlan, mohón követeli érintésem. A parázs fellángolt, vörös fénye elöntötte testünket, agyunk kikapcsolt, és egymásba olvadtunk a kéj kénköves poklában, ami a mennyeket hozza el.
Ruhám ólomként nehezedik felhevült bőrömre, melytől pillanatok alatt megszabadítasz. Meztelenségünk ajzószerként hat, akarlak már egészen. A vágy édes illata megrészegít, kiéhezett vadként Követelem mindenedet. Ágyékom lüktetése elviselhetetlen és te kitárulkozol nekem. Szorosan húzlak magamba, egyre mélyebbre, várva a csodás kielégülést. Gyors lélegzetem sikolyt hordoz számodra, mely hangos mégsem kínzó, őrjítően kitartó testünkre feszülő kéjt kelt bennünk.
Ó, még! Zuhanj, szédülj velem! Zihálj! Nyögj! Fogad be a minő érzést forró gyönyörét. Izzadj, testünk forró lávaként terüljön szét szerelmi fészkünk édes homályába!
Reszketve gátlások nélkül jutunk el gyönyör kertjéhez és tudom, közel már a kielégülés.
A sötét szobát betöltik vad sóhajaink és a vágy mézédes illata. Mely bódítóan hat érzékeimre. Kipirultan, verejtékben úszva, hevesen dobogó szívvel, adjuk át magunkat a beteljesülés hatalmas erejének, mely átjárja egész testünket. Kielégült percek halmaiban, csenddé válunk egymás karjaiban. Mosolyogsz, s én csak figyelem, ahogyan fáradtan is szeretsz.