Játszani hívtál, nyitottad rozsdás kapum
pajkosan messzire dobva vértjeinket.
Most mégis kegyetlen csended vállamra ül
s úgy leszek, mint egy rozsdás kályha,
mibe belegyújtani is oly hasztalan.
Neked adnám ezt a verset, ha kérnéd
ezt az egyet mind közül, pedig nem is kérte.
Adnék neked mellé könnybe ázott megkopott éveket
adok zenét, verset, színes képeket,
zengő metaforát, szerelmes rímet, hogy végül: magam adjam.
Távol vagy tőlem és olyan elérhetetlen,
mint éhes vágyad meztelen óceánja.
Képzeletem hívja életre szelíd és vad ölelésed,
ahogy tágra zárt szemekkel sírok utánad,
s álomba zuhanva illanok el csókodba.
Ha visszatérsz festek neked csillagot,
hajnalban felkelt napot,
felhők tövéből mutatom meg neked a világot.
Talán még szivárványt is terítenék lábaid elé,
ha nem hullanál mezítelen régi szerelmek mohó kútjába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése