Neked adnám

Játszani hívtál, nyitottad rozsdás kapum
pajkosan messzire dobva vértjeinket.
Most mégis kegyetlen csended vállamra ül
s úgy leszek, mint egy rozsdás kályha,
mibe belegyújtani is oly hasztalan.

Neked adnám ezt a verset, ha kérnéd
ezt az egyet mind közül, pedig nem is kérte.
Adnék neked mellé könnybe ázott megkopott éveket
adok zenét, verset, színes képeket,
zengő metaforát, szerelmes rímet, hogy végül: magam adjam.

Távol vagy tőlem és olyan elérhetetlen,
mint éhes vágyad meztelen óceánja.
Képzeletem hívja életre szelíd és vad ölelésed,
ahogy tágra zárt szemekkel sírok utánad,
s álomba zuhanva illanok el csókodba.

Ha visszatérsz festek neked csillagot,
hajnalban felkelt napot,
felhők tövéből mutatom meg neked a világot.
Talán még szivárványt is terítenék lábaid elé,
ha nem hullanál mezítelen régi szerelmek mohó kútjába.

Mire megszeretlek, már nem leszel

Szeretünk és lökdösődünk. Szeress, hogy ellökjelek, megszeretlek, hogy eltaszíts. Így megy ez, mint a gyerekek, csak lökjük ide-oda egymást. Csak játsszuk az örök játékot, egy lépést előre, egyet pedig hátra. Ha vallasz, én tagadok, ha kérdezlek, te elnémulsz. Itt vagy, és közeledsz, de mire kinyújtom a karomat, már hátrébb vagy egy lépéssel. 

Mikor megfognád a kezemet, az kifolyik a kezedből, mire derekamra kulcsolnám a lábadat, te már nem vagy sehol. Mire kinyitom a kaput, te bezárod, mire ragaszkodni kezdesz, én leválok. 

Itt vagyok, de ha túl sokat akarsz, elbújok a sarokba. Inkább ne is érints meg, mert mire élvezni kezdem, te már a másik fiú ágyában henteregsz. Mire szemedbe fúrom tekintetem, te elfordítod a fejed, mire ajkamhoz tapadnál, én már más ajkán csüngök. 

Ha várom, hogy megsimogass, te pofon vágsz, ha várod, hogy megüsselek, csak ölelni tudlak. Mire szabadságot akarnék, te az ágyhoz kötözöl, mikor már félek, te bátran a képembe nevetsz. Mire elvárok, te már nem adsz, mire döntesz, én már érdektelen vagyok. Ha itt vagy, már nem kellesz, ha itt vagyok, már nem kellek. 

Mire megszeretlek, már nem leszel itt, mire megszeretsz már másért epekedek. És ez így megy örök játékként, mintha csak eltáncolnánk a soha be nem teljesülő szerelmet.

Ha a hegyeimhez beszélsz

Elhalkul minden.
Te ott kint,
Én itt bent.
Kiszökne érintésed,
Hogy vitorlát bontson a fényben.

Csendes lett.
Neked ott kint,
Nekem itt bent.
Hallgatásba vesz minden,
Ahogy némaságod üvölt hajnalhasadást.

Nesztelenül vár.
Téged ott kint,
Engem itt bent.
Ezernyi kimondatlan szó,
Mi mellkasunkban lüktet.

Halkan figyel.
Veled ott kint,
Velem itt bent.
Nem hullámzik a tó, 

Belenézve nem tükröződik az idilli.

Hangtalan ül.
Benned ott kint,
Bennem itt bent.
Pedig ha a hegyeimhez beszélsz,
Magányom meghallgat téged.

Elég nekem, ha...

itt vagy
holnap jössz
néha szólalsz
szótlan maradsz
szavakkal vallasz
az én az a te
gyógyul bennem a világ
tengerből kiemelkedik a sziget
látod a hegyeim
öleled a mélységeimet
kettő lesz az egyből
szebben
egészen
örökre
szeretsz.
Elég nekem
ha elviszel magaddal.

Mióta elmentél

Mióta elmentél
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta elmentél.

Mióta elmentél
Rémísztőbbek a hajnalok
S nincs már anyaszaga
Amihez kezed ér,
Mióta elmentél.

Mióta elmentél
A mosolyom se a régi
Lelkemben tátong hiányod
Küzd mindennel,
Mióta elmentél.

Mióta elmentél
Nincsen gyerekszobám
S üldöz megannyi kétség,
Megfojtanak az emlékek
Mióta nem vagy itt.

Nincs mondanivalóm számodra

Nincs mondanivalóm számodra! Gyere, gyújts meg egy gyertyát, és feküdj ide mellém. Míg a gyertya fénye körbe táncol, addig csak az enyém vagy. Addig csak a tiéd vagyok.  Csorog a fehér viasz, cseppekben folyik el az idő. Ne beszélj, nincs a szónak helye. Szavak nélkül érints meg! Meztelen bőrödet keresem, és a combodhoz simulok, öled az arcomhoz ér. Egy-egy pillanatra felnézek és gyönyörködöm a szemedben, illúziók színezik, mélyül a lélegzeted, lezuhansz, és zárul az ágy.

Nincs mondanivalóm számodra! Ujjaimmal, számmal szólok, tenyered nyomásával, mélyről feltörő sóhajjal válaszolsz. Csorog a fehér viasz. Elbódulsz, felkeltelek, pilláid lassan nyílnak, mondom én csak az enyém vagy, míg a gyertya el nem ég. Csak a tied vagyok. Nekem tartogatott szavakat súgsz, de nem hagyom. Arcod a párnába süpped, betakarlak, kezem édes békét hoz. Száddal az ajkamat kutatod, kezed a hajam fésüli, karod a nyakam köré fonod. Élvezed a pillanatot és én tőled élvezem a pillanatot. 

Nincs mondanivalóm számodra! Szemed fénye tükröződik, benne látom magam,  mely nekem világit. Meglátom benne, mit üzen a szíved, nem kell hogy szólj, fénye árulkodik. Lelkem mélyén laknak a kimondatlan szavak. Őrzöm őket titokban, míg lesz akinek elmondjam. De te csak ragadj el, úgy akarom, hogy lávával öntsön el mézédes vulkánod, csókolj, borítsa ajkad az ajkam. Égess úgy, hogy elérj az övemhez, és szégyenérzet nélkül kinyisd szobám minden ablakát.

Nincs mondanivalóm számodra! Sóhajunk elhalkul, testem ernyedten pihen feletted. De te már messze jársz, vanília illatból eszmélsz. Félálmomban végig simítasz a hátamon, a nyakamba csókolsz, ujjad a számba teszed. Búcsúzol. Még megborzongok. Testeden magaddal viszed az illatom. De már nem vagyok a tiéd és már nem vagy az enyém. Már nem csorog a fehér viasz. Lépteid távolodnak. A gyertya kialudt, nincs több gyertya és én sem várlak vissza!

Szaggatott

bíbor színben izzik a sötétség
melyben halkan dübörög a vágy
hívogató hangja elcsábít
s eggyé válik enyémmel
és amikor belépsz sötét szobába
felizzik bennem a vér
bőröd kelméje
felettem ragyog
égő boldogságtól
szaggatott mosolyod
zihál a csókon át
patinás fénye
csorog ajkadról
magadra aggatod
borzongás bíborát
harapva tépi szét
ajkaim selymét
édes mézeként
nyalva-falom ízét
kérve kérem
még és még
harapj szét
folytasd kérlek
a fülem tövén
őrült dörömbölés
nyakam ívén
harapj kérlek még
…
lopd, rabold a levegőm
tépj, harapj belőlem, had fájjon
egy kis édes falás
lángoló szívdobbanás
kihagy az ütem már
dobhártya pattogás
ütemre ver
minden életet mer
veled és velem
álomba zuhanunk
bennem és benned
nem tudni
én vagyok-e vagy te.

Ki vagy te?

Mond, ki vagy te?
Titkos vágy egy mocskos konyhaasztalon.
Súgd, ki vagy te?
Padlóra hányt ruha. Egy letépett ing, ami alatt minden puha.
Mutasd, ki vagy te?
Nyakba lihegett orgazmus, mi szerelemmel hiteget.

Tudom ki vagy te!
Vágyakozó tudattól életre kelő álom.
Látom ki vagy te!
Karcoktól izzó, mindenre kész test.
Érzem ki vagy te!
Kagyló hamis gyönggyel. Erkölcsnek mostoha amnesztiát hirdető rend temploma.

A Bűvőlő

Mosollyal arcomon dermedtem bele a hirtelen megtorpanó valóságba. Csend lett az utcán, lelassult minden, majd megállt, s egy pillanatra elhalt az örökös nyikorgása az élet kerekének. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolva az ingemen, makulátlan merev kabátomat a padlóra dobom. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma régi énem teljesen eltűnt és újjá születve lépek eléd. Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, szembe nézek veled. Erős vagyok és bártor, mert gyávaságom a kabátommal együtt földre vetettem.

A csendet hallgatom, csend jó barát. Némán összekucorodva a fotelben várlak. Idegen az ágy, letisztultak a vonalak; otthon nélkül vagyok itt. Lassan csodálkozom rá az eddig láthatatlan világ apró titkaira. Percenként kezdek fázni, és hevülök fel. A kép a falon már az enyém, hónapokkal ezelőtt álmodtam róla. 

Ülök a sötétben. Már hallom az ismerős nehézkes cipősarok koppanását, ahogy csak te tudod odaverni a folyosó hideg kövéhez, ami így végre elrabolja a csöndet tőlem. Nyílik a zár. Komótosan veszed le a kabátot, azzal az ismerős megnyugtató mozdulattal felakasztod, leteszed a táskád. Belépsz a szobába, és önműködő mozdulattal nyúlnál a kapcsolóhoz. Halkan kérem, hogy ne… nem akarlak látni, csak érezni akarlak! Nem tudom, melyik pillanatban hullott le gátlásom a padló hideg kövére, s te sem tudod, hol kezdődött a forró ölelés. Most mégis feloldozást várunk a sötétben. Ott ahol nem kell magyarázkodni, nem kell kérdezni. Csak adni és elvenni kell. Ehhez értünk a legjobban. Erőszakosan és önzően. Elrabolni a másik érintését, testének melegét, szapora lélegzetének minden hangját. 

Vajon ma is ki tudod nyitni az ajtót, hogy beenged a napfényt, mely nélkül nem tűnne el a fájdalmam, és semmi más nem maradna csak a bosszú, és ismét csak reménytelen álmokért hullanék ebbe a pokolba. Ragadj el, úgy akarom, hogy lávával öntsön el mézédes vulkánod, csókolj, borítsa ajkad az ajkam. Égess úgy, hogy elérj az övemig, és szégyenérzet nélkül nyisd ki szobám minden ablakát. 

Látod, most is kacér vagy és szemtelen. Szünetlen bámulsz. Miért nézel? Mit vársz? Tudod, hogy kihívó tekinteted széttép és fotel karfájához köt, közelséged piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Látványod az utolsó nyarat borítja rám, amikor utoljára éreztem, hogy a sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak. 

Elém lépsz, és én átfonom a derekad. Szorosan magamhoz ölellek. Érzem a megnyugtató illatot, amit én választottam neked. Leguggolsz elém, s egy tincset kisimítok az arcodról. Hamisan megcsókolsz, érzem a vörösbor ízét a leheleteden, és idegen férfi illatot a nyakadon, de nem törődőm vele. Élvezem a dohány és a vörösbor ízét a szádban, a nyelvemmel kutakodom a másik férfi ízét ajkaid között. Egyre jobban kívánom az ajkaid. A testem felhevül, az ölemet elönti a forróság. Buja vágy kerít a hatalmába. A szád mohón szívja az enyémet. Kezed a mellkasomon matat, majd erőteljes mozdulatokkal egyre lejjebb kúszik, egyenesen a nadrágomba irányítva. Megadom magam, az irányítás már rég a tied. Kacérkodsz, játszod magad és én bele megyek, hát játszunk. Én sem teszek mást, nem vágyom másra, csakhogy birtokolhassalak. 

Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel. 

Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajkad szüli, lüktetésed húsomig elér, és izmaimban hévvel megfeszül. Csak arra vágyom, hogy csókold számba az igét. Veled egy lélegzetben megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt ritmusba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. Az érzék eltölt, és érzem, ahogy a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben. 

Megállítsz egy pillanatra, magadhoz emelsz és egyetlen pillanat alatt taszít a mélyében, az ágy hideg kelmében. Bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság, szakad a gát. Vedd el a testem. Harapj, marj belém, repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. A bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát idézed bennem. Lehunyt szemem mögött bűvölőm tested igéző árnyékát. 

Testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön.
...

Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad védelmet a holnaptól. Könnyes szemmel nézzük egymást, de elhitetjük egymással, hogy csupán a sose gyújtott gyertyafény csillogása. Nem engedem, hogy meglesd a fájdalmam, nem érdekel ma semmi, csak hogy mélyen és még mélyebben érezhessem enyém vagy. 

Lassan elégnek vágyak, és kialszik a fény, az éjjelt felváltja a hajnal első érintése. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját a srác is visszatér, aki én voltam.

Lennék

Ölelnélek,
hogy velem összeölelődhess.
Repülnék,
hogy velem szárnyalhass.
Ragyognék,
hogy ezerszínű fényed legyen.
Ígérnék,
hogy mindent megígérhess nekem.

Remegnék,
hogy remeghess belé.
Ragyognék,
hogy tündökölhess az ég felé.
Várnék,
hogy engem várathass.
Lázadnék,
hogy légy te is lázadás.

Éheznék,
hogy kiéhezve nézhess rám.
Nevetnék,
hogy kinevethess.
Hívnálak, 

hogy házadba hívhass.
Csókolnálak,
hogy égesse ajkamat érintésed.

Kábulnék,
hogy elkábíthass.
Sírnék,
hogy boldogan zokoghass.
Lennék,
hogy az lehess, aki te vagy.
Szólnék,
hogy gyere, gyere még.

Csillagokat hoznék,
hogy fényükben ragyoghass.
Feküdnék melletted,
hogy mindenedet rám boríthasd.
Álmot adnék, 

hogy tovább álmodhass.
Szeretnélek, 

hogy te is úgy szerethess. 

Hangtalan

Voltam titkos ábránd
lebegő édes álom
bódító öröm érzés
lélekbe mélyedő szeg.
Szólni vágytam
mégis
ajkamra alvadtak
a szavak.
Hallgat a szoba
bámulnak a falak
szőnyeg porszemébe
vesz a értelem.
Soha nem kérted
maradjak csendbe,
vagy üvöltve szavaljam:
édes szerelem.
Szív ma még feszül
holnapra tán elhallgat,
semmivé lesz.
Némaság öntözte csend
nem siet, csak suhan,
ide ül mellém
s odébb állnak szavaim.
Bennem ragadt betűim
csonka darabja
mohón futja be
hallgatásom.
Csak némulok,
pedig ha lenne hangom
maréknyi betűből
súgnék néhányat.