Valaki

Van, aki ritkán szól,
Néha felébreszt, máskor elaltat.
Vannak magány-csöndek,
Amolyan köddé válók.
Vannak társas-csendek,
De helyetted beszélnek.
Van olyan, aki alattomosan ölel,
A hiány máglyáját gyújtva benned.
Van egy, aki folyton csak ígér,
De legalább nem fojt, nem éget.
Valaki arról mesél, ami nincs,
Hazugággal táplálva éber álmaid.
Van a vak démon, ki öklét rázva,
Álomtalan éjszaka ígér a halálnak.
Vannak azok a nagyot nyújtózó árnyak,
Kiknek fekete káoszában kutatod lelked.
Van a szerelmes szempárban égő csillagfény,
Kinek keresed álmába a jelet, a hűséget.
Még valaki: ki tündérek énekhangján érkezik,
Az Angyal, kinek legszebb csendjében – te vagy!

Ez még nem a halál

Hirtelen suhant el a Nyár,
össze sem csomagolt, csak ment.
Nyomában az ősz szökött
hidegen, békétlenkedően,
gyászköntössel.

Sebeimet nyaldossa,
a keserűen sós ízű emlékezés.
Testembe rajzolnak repedéseket
a gonosz démonok ijesztő árnyai.
Hasztalan szavak marják testem,
gerincem csigolyánként falják.
Megváltásra várva hidakat sodor
sercegő fényén látom reményem.
Ülök, mint ki már bevégezte dolgát,
hajszolom az időt,
rohanok, elesek, zuhanok, lebegek,
szaladok, remegek.

Önfeláldozás ámítása
fehér port hint kifolyt szemeimre.
Csak a csendem sikoltoz,
harsog, ordít, rikácsol, üvölt.
Míg igazak álmát alussza
mély magányában a Föld.
De ez még nem a halál,
ha beleszakadok is van tovább.