Realista gondolatok a szentimentális énemhez

Szia, újra én vagyok! Rád gondoltam, érzelmeim legszebb idejéből, és elmosolyodok. Próbáljuk egymást meghallani, de hiába. A hiányod érintetlenségétől gyakran elered bennem az őszi eső. Álmaimban, megjelent valód keresem. Hiányod úgy nyújtózik végig a kanapén, mint fáradt álmaim a nélküled töltött üres napok szomorúságában.

Nem értesz engem. Én sem értek semmit. Nem érzed a távolságot. Kinyújtom a kezemet. Az ujjaimmal érzem a hallgatásod. Elképedve tapogatom, rátapasztom izzadó tenyeremet. Bárcsak ki tudnád mondani. Bárcsak ne lenne mindegy hagyni veszni a tegnapok lábnyomát, mintha ott se lett volna.

Eljöttem mai is, hogy beszélgethessek veled. Legutóbb egy gondolat magvát ültetted el a fejemben. Azóta álmok és látomások képében, képzelt és valós beszélgetések közepette újra alakot öltenek előttem szavaid. Miért hallgatsz? Szótlanságod kicsusszan nedves ujjaim közül, és némán elterül az esti párától nyirkos macskakövön. Még egyszer, utoljára kilégzés. Szia…

Szabadlábon

Leírhatatlanul fájdalmas
a szenny föle emelkedni.
Fuldokolni mások tettében,
mikor mozdulásban lendülnék.

Húzd szét a függönyt barátom,
mert nem látom az arcod.
Ha pedig elfogytak a szavak,
hányd ki azokat magadból.

Szörnyetegként lesben állsz,
várod a lehulló martalékot.
Egyetlen hitvány pillanatért,
eladatva esküdet kapzsiságra cserélted.

Szabadlábon vétkezhetsz,
s vakon ejt rabságba a gyűlölet.
Légy végre bátor, akkor is,
ha már önképed olykor megtagad.

Hidd el, nincs kegyelem annak,
aki maga oka a bajnak.
Mert nincs istened,
aki megbocsátja vétked.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
A regény színpadi változata