Pár éve tudatosan fordítottam el
a fejem a politikától, a közéletet érintő dolgoktól. Úgy éreztem túl sok
szenny, igazságtalanság, értetlenség fertőzi lelkem és elmém. Ez annyira jól
sikerült, hogy a pár hónapja hazánkat is érintő menekültügyet sem vettem
észre – vagy nem akartam észrevenni- jöttem mentem a városban, mint valami
holdkórós.
Pár napja egy a menekültkérdéssel
foglalkozó Facebook cikk és annak hozzászólásai ébresztettek fel és mind, aki
ezer éves álmából riad döbbentem rá, hogy mennyire félek. Igen, ez a jó
kifejezés a pillanatnyi állapotomra. A félelem! Hatvanhat hozzászólásból mindössze kettő volt, ahonnan nem fröcsögött a gyűlölet. Nem, nem szeretnék ítélkezem, csak keresem az okokat, hogy miért félünk egymástól ennyire.
Azt gondolom a félelem indokolt, a félelemnek
minden esetben igaza van. Az ezer éves álmom kezdetén úgy éreztem, hogy rá
kell hallgatni. Aztán idővel olyan mélyen átrágta már a lényemet, hogy észre
sem vettem mikor csapott át gyűlöletbe. Nem, nem a menekültekkel volt
ellenérzésem, hanem a kialakult helyzettel. Nem értettem mi történik országunkban, nem
értettem a reakciómat, nem értettem a világot, sőt a menekülteket sem értettem. Helyette, amikor jött valaki,
aki ébreszteni akart, elzavartam: „hagyj aludni, siess te a világ megmentésére".
A kialakult előítéletek kapcsán
különösen érzékelhető, hogy mindennapi életünket és a közéletet
mennyire átitatja a félelem, a félelemkeltés lehetősége, ereje,
lendülete. Nagyon veszélyes játékszer ez a politikai megnyilvánulások
hadszínterén, mert olyan dinamikája van, ami könnyen elveszítheti a
kontrollálhatóságot. Mégis gyakran és előszeretettel alkalmazzák, mert hatékony
fegyver. Ezért gondolkodtam el a félelem és a szeretet természetéről. Nem politikusként,
nem szociális szakemberként, hanem leginkább érző emberként.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet,
pedig nem így van. A szeretet ellentéte a félelem: a másságtól, az idegentől, a
furcsától, az ismeretlentől. A félelem természetes reakció, emberi,
hozzátartozik a létezés törékeny lényegéhez.
Akkor viszont mi a baj a félelemmel, ha ennyire szükségszerű?!
Csupán annyi, hogy a félelem olyan kaotikus őserő, amely sűrű ködként
a tudatunkra telepedve képes átvenni az irányítást felettünk. Ilyenkor persze
kétes értékű előzékenységével rögtön a segítségünkre siet az okosság, ami
gyorsan felment minket. Logikusan, érvekkel sokszorosan alátámasztja, hogy az
adott pillanatban, és helyzetben éppen miért is nem kell szeretnünk.
Elérkeztünk a lényeghez. Ha pedig a szív már
gyűlöl, akkor ismét előtérbe lép az okosság és a fülünkbe súgja, hogy mit is
kell tennünk ahhoz, hogy ez a metsző és frusztráló érzés eltűnjön belőlünk.
Hiszen képtelenség gyűlöletben élni, mert a gyűlölet letörli a nappalok arcáról
a derűt és nem hagy teret az álmokkal pihentető éjszakáknak. Egyetlen
ellenszere van csupán: megsemmisíteni a gyűlölet tárgyát, méghozzá, ha
lehetséges mindenestül. Úgy, hogy nyom se maradjon, ami rá emlékeztet.
Aztán mikor elpusztítottuk a gyűlöletünk tárgyát
és fotelunkban komfortosan hátradőlve várjuk a jól kiérdemeltnek gondolt belső
békét és azt, hogy visszaköltözzön a szívünkbe a szeretet, hirtelen mély
döbbenettel felriadunk. Mert észrevesszük, hogy közben valami történt, amire
nem számítottunk, amire nem gondoltunk, amit nem terveztünk.
Közben pedig
hangosan kiabáljuk, vagy csak halkan súgjuk, érveljük a másik fülébe: Ne jöjjenek ide idegenek, mert veszélyesek,
betegségeket terjesztenek, lerombolják a kultúránkat, megrontják a
gyermekeinket! Egyébként is, miért kell az adófizetők pénzéből etetni őket?
Akinek okos telefonra telik, az vegyen magának élelmet!
Voltak durvább
hozzászólások is, melyeket csak azért nem idézek most ide, mert nem szeretnék
magam is abba a folyóba lépni, amelyen a menekültek elleni gyűlöletkampányt
folytató kormány evickél.
Végezetül megérkezünk oda, hogy kényelmes
biztonságot jelentő fotelünkből érzéketlen kövek váljunk, akik nem tudják, hogy
a szeretet ott kezdődik, ahol a félelmek véget érnek. Akik nem tudják, hogy nem
létezhet emberi közelség, gyengédség, szenvedély – ha hagyjuk, hogy a
félelmeink szabjanak határt a szeretetünknek.
Kell lennie annyi erőnek bennünk, hogy a hatalom
által elénk tartott, a gyűlölet ábrázatát mutató, torztükörről letöröljük a
megtévesztés szutykát és szembenézzünk valódi önmagunkkal. Ha erre nem vagyunk
képesek, akkor tényleg van mitől, kiktől félnünk.
