Ajtók

Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.

A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Ijedten néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas légüres térbe kerültem. Nem zuhantam, nem repültem. Egyszerűen csak lebegtem a semmi közepén. Körülöttem emlékek, vágyak megélt érzések lebegtek. Némely idegen, mások pedig teljesen ismerősek voltak. Értetlenül csak lebegtem és hirtelen fájó nyilallást éreztem a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú, gonosz képű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít. Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Nő voltam. Magas, vékony, hófehér bőrű, vörös hajjal. Bőröm ütlegektől sebes. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész testemen. Az ostor ismét lecsapott, és amikor hátranéztem már nem a fekete hajó gonosz képű öregembert láttam, hanem saját magamat fedeztem fel bántalmazómban. Mintha csak észre sem vette volna, hogy mit csinál. Meg sem rezdültek az arcvonások. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni.

A következő pillanatban, újra a folyosón voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam a kilincset, amikor valaki hátulról. Egy öreg, szakállas férfi állt meg mellettem. Figyelmeztetett, hogy ne lépj be gyerek. Figyelmeztet, hogy a jelenlétem még itt időzik. Nem fog békén hagyni Ezek a sebek nem tűnnek, gyógyulnak Ez a fájdalom túl igazi. Túl sok, amit az idő nem tud eltörölni. Majd kérdezte, hogy emlékszem-e még rá. Emlékszem-e arra, amikor sírtam letörölt az összes könnyem. Amikor sikítottam elűzte az összes félelmem, és arra hogyan fogta a kezem, éveken keresztül. Majd a naptól cserepesre száradt remegő barázdás kezei közé vette arcom „soha nem vagy egyedül” és csak akkor ismertem fel kit takar az öregember mosolya.   

De már késő volt a mozdulat megindult és az ajtó mögött feltárult minden.

Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma ruhát viselő férfiak jelentek meg a teremben, ahol éppen álltam, egyedül. Megragadtak és magukkal cipelték. Nem ellenkeztem.  

A következő pillanatban, egy hatalmas teremben voltam. Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb férfi ült. Előttük álltam én. Majd az egyikük felállt oda jött és arcon vágott. Elestem. A vének istenkáromlással, paráznasággal, erkölcstelenségre csábításával, vérfertőzéssel és az igazság tudatos elfedésével vádoltak, rágalmak tengerét zúdítva rám. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen itt a kezemben az igazság, de durván visszanyomtak a helyemre. A kezemből a papírt kitépték, mondván nem ér az már semmit. Értetlenül néztem körül. Hol a megmentőm. Hát nincs itt egy ember sem, aki megmagyarázhatná az igazam. Miért nem hisznek nekem? Az ítélet perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a könnyeimet nyeldestem.

Majd hirtelen egyforma vörös ruhát viselő nők jelentek meg a teremben és mind vadászat után a zsákmányt, úgy hajították elém a földre egy idegen férfi holtestét. Csak amikor felemelték a fejét döbbentem rá, hogy én vagyok az áldozat. Megöltek még mielőtt megszületett volna az ítélet. A többiek mutogatva elmesélték, hogy menekülés során halt meg, majd értésemre adták, ha nem állok be a sorba, ha ellenkezem, ha nem adom meg magam én is így járhatok.

Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé.

Újabb ajtók, újabb kilincsek.

A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.

Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés tolongott az körülöttem, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem utat:

MIÉRT?

Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém. 
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át.  Homlokon csókolt, s én felébredtem.

Feketén fehér

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy." 

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.

Új utakon

Igen, már tudom! Ez itt és most a változás kora, egyre csökken a táv és az idő, s magát, mint lehetőség kínálja. Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető! A régi rögtől el kell szakadni, fel kell törni a csend némaságát, és a csodák korát meg kell nyitni, moccanjon a teremtő akarás, akkor is, ha véres szilánk hullik. Már semmit sem érnek a nagy szavak, ha a jövő ismét a múlt marad. Üvölt a csönd, tombol az ősharag, mert a szárnyalás több mint a semmi.
Már tudom, új utakon kell előre menni!

Szeretem a reggelt!

A reggel mindig lehetőséget jelent. Alkalmat arra, hogy megéljük az életünk egy újabb darabját. Reggel még nem tudjuk, milyen lesz az előttünk álló nap. Nem tudjuk, vidámak leszünk-e, vagy szomorúak, unalmas óráknak nézünk elébe, vagy mozgalmas perceket élünk majd meg.

Szeretem a hétköznapok kávéillatú reggeleit. A lassan éledező, majd egyre gyorsuló iramban pörgő világ neszeit, zajait. A zuhany lágy melegét, ami még az ágyat idézi, a jéghidegét, ami a feladataimra készít. A búcsú puszikat, ahogy mindenki elindul a maga kis függetlenségébe.

Szépek a hétvégi reggelek. Lassúak, álmosak, bújósak, lusták, szerelmesek.

A feltöltődést indítják be, a kötelességnélküliség érzésével indulnak. Még a kávé is ráér....

De a szabadnap reggelei az igaziak! Olyankor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek. Ezeken a reggeleken kifelé figyelek. Nézem, ahogy felébred a világ. Ahogy csikorogva beindul az élet.

Kimegyek a piacra, vagy elmegyek sétálni. Beülök egy kávézóba és ráérősen élvezem a pillanatot. Beengedem magamba a környezetből jövő jelzéseket.

Néha órákig tart, míg megszólalok....

Szeretem a reggelt, ahogy álmosan ölel át. Úgy szeretem a reggelt, ahogy szeretek nézni rád.