A Bohóc

Sietnie kell, már nincs sok idő. Nemsokára kezdetét veszi az újabb játék. Egy színdarab. És hamarosan kezdetét veszi… hamarosan.
A festékért nyúl, de utoljára még belenéz a tükörbe. Apró mosoly jelenik meg szája sarkában, mikor észreveszi, hogy milyen meztelen is valójában. Göncök tengerében egy meztelen férfi.
Keze mozdulata nyomán a száj, vöröslő mosollyá nyúlik, az arcot ellepi a fehérség. Hát elkészült, íme: a Bohóc.
Persze vannak olyanok, akiket kiábrándít a mindig vidám Bohóc, aki festék nélkül már koránt sem olyan sziporkázó, közel sem annyira tökéletes. Megrémülve, kiábrándulva veszik tudomásul, hogy az ő nagy kedvencük, a szívükhöz oly közelinek hitt lény, csupán egy vicces srác. Semmi több. Éppen olyan esetlen és halandó, mint a közönség soraiban ülők bármelyike, csak a cirkuszigazgató őt választotta ki, erre a hálátlan szerepre. És ő játszik, eljátssza a szerepét. Fények gyúlnak, a zenekar parádés muzsikába kezd, a Bohóc ott a porondon elhiteti a hihetetlenek tűnő csodákat is. Egyre erősebben felharsan a zeneszó. A Bohóc himnusza ez. Őt várják. És a hazugság árnyákával elindul lassan, kilép az ajtón. Tudja, hogy nem fontos bezárni, hisz lassan elporlad mögötte minden. Hamuvá, porrá lesz a kis zug, a jelmezek, s a tükör is, mely őrzi az arcát.
A háta mögött lassan megszűnik a világ, és nem marad más csak, ami előtte van. A színpadra vezető út…

Szerelemben élni

Bár csendesebbek már a szavak, de még mindig téged keresnek, míg vigyázzanak és óvjanak, és elmondják neked, hogy szeretlek.

Bár szelídebbek az érzelmek szívemben, nem lobognak, ahogy szél a hegy felett, de még most is téged ölel át karom, olyan féltve, mint anyja a gyermeket.

Bár kettőnk filmje még mindig álomszép, olyan, mint egy szélesvásznú színes film. Pedig a mélyén ott a karc. De kéz a kézben menni kell, míg csókkal vársz.

Bár az élet sokszor megkísért, ígér valami könnyebb szép mesét. De nem adom fel, míg nem adod fel.

Bár több a szarkaláb a szemem körül, én nem változtam. Még ma is úgy nézlek, mint amikor először megláttalak, a szememben nem koptak meg a fények, csak az út lett fáradtabb a lábam alatt.

Örömtánc

Az éjjel álmomban önfeledten Veled táncoltam, egy ismeretlen utca macskakövén. Köröttünk emberek forgataga, s bár mind sietett valahova, néha megálltak kérdőn egymásra nézve, nem értve kettőnk különös pillanatát. Az úton járművek robogtak, a lámpák lázasan villogtak, hol sárga, hol piros, hol zöld. Néha egy duda élesen kürtölt, a rohanó világ, akkor, tőlünk mégis, különös távolból szűkölt. Csak mi voltunk egymásnak, Te és én. Együtt léptünk, egy lépést sem tévesztettünk el. Én vezethettelek és te rám bízva magad követté. A ritmus lágyan fonta össze ujjaink, s a pillanat, az utca mindkét oldalán, örök maradt.

Két lépés között

Hányszor kell cinkosként hallgatni, s hányszor zúgva kiabálni, hogy a szó visszhangozza, míg a part be nem szakad talpunk alatt.

Érteni és érezni csak ember képes, de a cselekvés olykor csak szégyenfolt marad. Mi tegnap hasztalan, s úgy tűnik mit sem ér, az holnapra tán új bizonyságot ad.

Akarod-e

Akarod-e látni, hogy mi nekem a játék?
Akarod-e tudni, hogy mit rejt lelkem?
Akarod-e hallani, keserves, s igaz zokogásom?
Akarod-e hinni, azt, hogy én egy gyerek vagyok?
Akarod-e mondani, hogy értelmetlen minden?
Akarod-e táncolni, az én saját táncomat?
Akarod-e súgni, minden érthetetlen szavad?
Akarod-e érezni, amit én minden percben érzek?
Akarod-e megkapni, amit mindig is neked ígértem?
Akarod-e játszani, azt a játékot, amit én is ismerek?
Hogy ezzel próbáld álcád mögé rejteni magad. 

Paradox tükör

Fordulj a tükör felé, miben sosem látsz meg engem.
Hallgasd a gondolataimat, amit benned sosem ébred.
Nézz a szemembe, miben csak a csöndet látod.
Lásd az árnyam, mihez a testet nem találod.
Nézd a portrém, ami nem ábrázol.
Hallgasd a dalt, amit sosem játszom.
Ne láss meg engem, csak amíg létezem.
Csak most létezem, míg a jelenben látsz engemet.