Arról írnék, hogy szeretlek

Szeretnék írni egy verset neked, olyan szépet, mint fénylő szemeid barnasága mögött megbújó éned. De csillagtalan, bús kinn az este és fagyos köd lepi arcomat. Csak hűn figyelem e gyászos semmit, szívemre fájón bűn omol. Szemeid szép szerelme, mennyei lángja, hol jár, ha álmodom. Talán őszirózsás kertek mélyén, ott, hol csendes dal illatoz? Vagy felhők bársonyán lépdel, végén, majd ég és föld közt ingadozz?  Bár lehetnék a szárnyad, röpítve aranyló napkorong elé. Fel magasba, ne hajoljon íve, mint szomjas virág a por felé. Szeretném átölelni veled a végtelent, apró szívvé összenyomni. Tengernyi szerelmet önteni bele, hogy ne kelljen üresen hozni, s ha már hoztam akkor érzelemmel töltve, mint szél a fehér hópihét. Szeretnék hinni most, de nem merek csak arctalanabb lesz a kép. Tört lelkem minden csendnél csendesebb és félek ez a vad csend, mint szívszilánk vihar lassan kimar a lelkemből.

Üzenet

Sose érezted azt, hogy szükséged lenne valami másra? Valamivel többre, mint amit az élet adott neked? Sose érezted, hogy álmaid kicsúsznak kezeid közül és magányosan ébredsz fel? Sose érezted, hogy szükséged lenne még többre, aki melléd álljon és néha átkaroljon? Sose érezted, hogy hiányzik valami az életedből? Egy kis bolondság, káprázat, kockázat, félelem?

Mindig úgy érezted mindened megvan? Sose akartál kitörni a hámból? Sose akartad meghódítani a világot és magadénak mondani a világ minden szeretetét? Sose hiányzott a holdvilág? Egy éjjeli titkos találkozás? Egy csók, amiről senki sem tud? Sose féltél? Hódítsd meg a világot… előtted az élet és nem látsz tőle semmit!

Élj, szeress, légy szeretve, kockáztass, szórakozz, dobd le a gátlásaidat, csábítsd el a Holdat, ragyogjon csak rád a napsugár! Ez a te életed… nem élheti más helyetted!