Szótlanul

Kell egy szó, egy hang és te ehelyett most is szótlanul ölelsz, mint a hirtelen-nyíló gyümölcsfák szirmai.

Érintésed az egyetlen tavaszt öleli rám és minden mozdulatod lággyá erősíti az éveket.
Szavad néma, süket hangokból éled szerelmed, de a szemed éppúgy csillog, mint mikor az ég
tóba szórja ezüstjét. Belőle hint a vágy fénymorzsákat az ölembe, s én napod lennék, ha lehetne.
Te hallgatsz, mert úgy érzed méltatlanok a szavak. Tisztább percet fest egy érintés a lopott-idő vázlatán, ha nem kérünk semmit, ha nincs semmink csak a gondolat.
Hangom szavakba zár, mint rabot a börtön. Néma imák szélén táncoló hitem mi megmaradt,
neked őrzöm, s vágyhatnék-e másképp…
Emelj fel a szótlan esték csöndjéről… szórd elém hangodat. Szívemre fonj meleget mondataidból, nem kell tűz csak gyújtsd meg a hangokat.
Miért beszélek neked lombsuhogásról, a nádas tövében elrejtőzött napfény aranyhajáról,
nappalokról és éjszakákról? Te elveszítetted a szavaidat, talán épp az-az ártatlannak-látszó
víztükör vette el tőled, amin még utoljára körbefonta velük a délutáni nap pihenni készülő sugarát, s most valahol a mélyben aranyos iszapba ágyazva vajúdik idegen szavakat.
Csak nézem hová hangod hullt veled, most még visszahozhatnék belőlük valamennyit, még összerakhatnám és te kimondhatnád azt a vergődő üzenetet, de mégsem szólsz.
Tétlenül nézem, ahogy levelek ezreivel temetik egyre hűvösebb hullámsírba a fák…

Kérlek, hallgass kicsit

Gyere, ülj kicsit mellém, hozz egy párnát is, meg bort és két poharat. Csak ülj le mellém, csak hallgass egy kicsit. Csak nézzük a fényeket, a lámpák puha, esti színét, csak nézzük egy kicsit a csillagokat, csak hagyd, hogy barna pupilláid kitáguljanak, és fogadd be a világot. Hagyd, hogy összeborzolja a sötét szél a hajunkat.

Ne, kérlek, hallgass kicsit, nem kell mindig beszélni. Maradj csendben egy kicsit, csak fogd meg a kezem, csak tartsd erősen. Elég, ha itt vagy. Búj hozzám és maradj csöndben. Hallgass, mert a legnagyobb csöndben hallasz a legtöbbet. Hagyd, hogy az este halk zörejei a füledbe osonjanak, hallgasd, ahogy suhannak az angyalok felettünk. Érezd, ahogy az éjszaka hűvöse a csontjaidig hatol. Hallgass kicsit, kérlek. Csak ne engedd el a kezem.

Érezz kicsit többet, túl a világ zaján és mocskán, érezz kicsit, mert jobb lesz, ígérem. Érezd az ujjaimat, ahogy a tenyeredben pihennek halkan, ahogy lüktet a vér az ereidben. Érezd kicsit, hogy tiszta vagy, hogy nem zavar semmi. Mitől félsz, mondd?

Nem bírod a csendet, már megint beszélsz. Csak hallgass még, kérlek, hunyd be a szemed, hagyd, hogy a szempillád kizárja a fényt, hagyd, hogy a füled beduguljon a csendtől, hagyd, hogy kezed elernyedjen kezemben. Érzem, elfog a remegés. Tudom, félsz. Én is.

Aztán mikor elég lesz a csendből, engedd be a hangomat. Ha félsz a sötétségtől, nyisd nagyra a szemed, engedd be a napfényt. Akkor majd lemegyünk a tetőről, és lefekszünk aludni a biztos megszokottságba.

De ha itt az ideje, engedd el a kezem. Elengedlek én is, majd ha már nem félünk semmitől. Majd ha kéred, kibontom angyal szárnyaidat, ha összeragadnának.

Csak hallgass kicsit még, kérlek, és tölts még egy pohárral.