Néma vallomás

Hogy is lehetne körül írni egy érzést? Nem, talán tényleg nem tudom elmondani milyen az, ha az ember szeret, amikor igazán szerelmes.
Szeretem a hangját, ahogy a szellőnél könnyedebben simogat. A gyengédségét, amivel óv a valóságtól. 

A gondolatát szeretem, a tudatot, hogy van. Nem is igazán a nagy dolgokat, vagy hőstetteket, csak azt a sok kis apró részletet, amitől annyira egész lesz. Egy álmos hajnalon, a párnán elterülő kócos haját, fürdés után a saját, tiszta illatát. Hallgatni, ahogy a semmiről, álmokról mesél, feltárja a vágyait és közelebb engedd magához. Néha ahogy a legváratlanabb pillanatokban megölel és pont akkor, amikor szükségem van rá. Vagy, hogy érzem és ő érzi az én minden rezdülésemet.
Ezt a páratlan összhangot szeretem, ami két ember között észrevétlenül feszül. A mindent elmondó pillantásokat, a csendben megbújó hangtalan vallomásokat. Mert aki igazán szeret, az nem is beszél. Csak rád néz némán, szótalan és hiába várod, hogy mondja ki, hogy tudjad.

De a tekintette, ahogy beléd lát és az érzés, hogy már a közelében valami megnyugtató melegség jár át, igen, abból tudod, hogy számíthatsz rá. És leírhatatlan. Sokszor csak ül az ember és azon gondolkodik, hogy mondja el neki, neki, aki mindennél fontosabb. A tudtára kellene adni valahogyan. Ezer tervet sző, megszületik több száz gondolat, de amikor eljön a pillanat, csak áll és nem jönnek a szavak.

Igen, valami ilyen lehet a szerelem. Egy pillantásba burkolt néma vallomás. Mindennél szebb és tisztább.

Erőszak a családon belül

Kép: NANE

Ezerféle elképzelés tartja magát, arról, hogy mi minősül valójában családon belüli erőszaknak. Ilyen például Andrew Klein nézete, mely szerint: „A családon belüli erőszak olyan viselkedés, melynek során törnek a csontok, és az emberek kórházba, vagy éppen a hullaházba kerülnek”.

A magam részéről családon belüli erőszaknak tartok minden kényszert, az agresszív megnyilvánulásokat, a nagyobb fizikai erővel való visszaélést, a lelki terrort, a gazdasági kiszolgáltatottsággal való visszaélést.

A családon belüli erőszakkal foglalkozó szakemberek azt mondják, nagyon sok olyan indok van, amit a bántalmazott nők felsorakoztatnak annak megindokolására, hogy miért maradnak benne egy ilyen embertelen, méltatlan helyzetben. 

A legtöbbünknek az otthon jelenti a nyugalmat, a biztonságot, a békét, a szeretetet, mindazt az energiát, ami segít abban, hogy helyt tudjunk állni a világban. Vannak azonban nők, és gyermekek, akik az otthonukban csak rettegést és fájdalmat, félelmet és borzalmat élik át nap, mint nap. Sokkal több nőt és gyermeket érint a néma bűnözés, a családon belüli erőszak, mint azt gondolnánk. 

Nem telik el nap, hogy ne olvassunk, lássunk történeteket, melyekről mindenki azt gondolja, ez csak mással történhet meg. Miközben ha jobban körülnézünk, ha belátunk a zárt ajtók mögé, megdöbbentő, hogy hány szomszédasszonyukat, kolléganőnket érinti mindez. Az érintettek szégyenként cipelik magukkal sorsukat, sokszor legközelebbi hozzátartozóiknak sem mernek beszélni róla.

De fájdalmat okozni nemcsak ütéssel, rúgással, harapással lehet. A szavakba öntött kegyetlenkedés ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mint a testi bántalmazás sebei, bár láthatatlanok, súlyos sérüléseket képesek okozni.

Mégis miért nem lépnek ki a bántalmazott nők a kapcsolatból? Ezer oka lehet! 

Nem mer, nem tud lépni. Hallgat, elhallgat, titkol, reméli, hogy rossz álom az egész, hogy ez nem is vele történik meg. Keresi istenét, felszabadítóját, megváltóját, hisz a csodákban - mert sokkal többet nem tehet. Lebénítja a reménytelenség. Úgy érzi, nincs kiút helyzetéből, nincs ereje, támasza, lelki és anyagi lehetősége a változtatásra. Úgy érzi, bolondnak tartaná a világ, ha kiteregetné családi szennyesét. A valóság pehelysúlya az övé, szemben a látszat nehézsúlyával. Ezzel a silány adománnyal nem indulhat ringbe.

S ott vannak a gyerek résztvevők. Aligha hárul bárkire is olyan hálátlan szerep, mint rájuk. Ők bebújnak tarka szobájuk oltalmába, játékokkal bástyázzák körül magukat és kacagnak, hogy elűzzék a szorongásuk lidércét. Csak este, amikor minden csendes és korom sötét, jönnek elő a félelemfojtogató szellemei. Fülükre húzzák paplanjukat, azon keresztül hallgatóznak: az elfojtott sziszegések vagy a tomboló üvöltések aznap esti meséjét. Ők csupán békét akarnak, jogos gyermeki jussukat. Ők nem döntenek, és nem ítélkeznek. Szeretik a darab mindkét szereplőjét, és csak arra vágynak: hagyják, hogy ne szűnjön meg bennük ez az érzés. Hogy ne kelljen utálniuk egyik felet sem.

Többek között ezért is írok erről a témáról, mert szeretném, ha jobban odafigyelnénk egymásra, ha tudnák azok, akik rettegésben élik napjaikat, hogy nekik is van joguk a méltóságteljes és boldog élethez. Vegyük észre az intő jeleket és ne hunyjunk szemet az erőszak felett! Tudom fura érzéseket válthat ki, hogy pont egy férfi ír erről a témáról, de nekünk férfiaknak óriási a felelőségünk. A férfiak szerepe fontos az erőszak elleni harcban. Nem szabad engednünk, hogy ez a rohamosan terjedő brutalitás tovább fejlődjön.

Végre értsük meg, hogy az erőszak már nem magánügy! Nem szabad némán hallgatni, a téma fontos és mindenkiben sok érzést, egyesekben indulatot kavar. Aki elszenvedi, aki végignézi, s aki csak hallomásból ismeri. S persze, aki elköveti.

Mert Babits Mihály szavaival élve: „…vétkesek közt cinkos, aki néma."