Mosollyal arcomon dermedtem bele a hirtelen megtorpanó valóságba. Csend lett az utcán, lelassult minden, majd megállt, s egy pillanatra elhalt az örökös nyikorgása az élet kerekének. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolva az ingemen, makulátlan merev kabátomat a padlóra dobom. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma régi énem teljesen eltűnt és újjá születve lépek eléd. Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, szembe nézek veled. Erős vagyok és bártor, mert gyávaságom a kabátommal együtt földre vetettem.
A csendet hallgatom, csend jó barát. Némán összekucorodva a fotelben várlak. Idegen az ágy, letisztultak a vonalak; otthon nélkül vagyok itt. Lassan csodálkozom rá az eddig láthatatlan világ apró titkaira. Percenként kezdek fázni, és hevülök fel. A kép a falon már az enyém, hónapokkal ezelőtt álmodtam róla.
Ülök a sötétben. Már hallom az ismerős nehézkes cipősarok koppanását, ahogy csak te tudod odaverni a folyosó hideg kövéhez, ami így végre elrabolja a csöndet tőlem. Nyílik a zár. Komótosan veszed le a kabátot, azzal az ismerős megnyugtató mozdulattal felakasztod, leteszed a táskád. Belépsz a szobába, és önműködő mozdulattal nyúlnál a kapcsolóhoz. Halkan kérem, hogy ne… nem akarlak látni, csak érezni akarlak! Nem tudom, melyik pillanatban hullott le gátlásom a padló hideg kövére, s te sem tudod, hol kezdődött a forró ölelés. Most mégis feloldozást várunk a sötétben. Ott ahol nem kell magyarázkodni, nem kell kérdezni. Csak adni és elvenni kell. Ehhez értünk a legjobban. Erőszakosan és önzően. Elrabolni a másik érintését, testének melegét, szapora lélegzetének minden hangját.
Vajon ma is ki tudod nyitni az ajtót, hogy beenged a napfényt, mely nélkül nem tűnne el a fájdalmam, és semmi más nem maradna csak a bosszú, és ismét csak reménytelen álmokért hullanék ebbe a pokolba. Ragadj el, úgy akarom, hogy lávával öntsön el mézédes vulkánod, csókolj, borítsa ajkad az ajkam. Égess úgy, hogy elérj az övemig, és szégyenérzet nélkül nyisd ki szobám minden ablakát.
Látod, most is kacér vagy és szemtelen. Szünetlen bámulsz. Miért nézel? Mit vársz? Tudod, hogy kihívó tekinteted széttép és fotel karfájához köt, közelséged piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Látványod az utolsó nyarat borítja rám, amikor utoljára éreztem, hogy a sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak.
Elém lépsz, és én átfonom a derekad. Szorosan magamhoz ölellek. Érzem a megnyugtató illatot, amit én választottam neked. Leguggolsz elém, s egy tincset kisimítok az arcodról. Hamisan megcsókolsz, érzem a vörösbor ízét a leheleteden, és idegen férfi illatot a nyakadon, de nem törődőm vele. Élvezem a dohány és a vörösbor ízét a szádban, a nyelvemmel kutakodom a másik férfi ízét ajkaid között. Egyre jobban kívánom az ajkaid. A testem felhevül, az ölemet elönti a forróság. Buja vágy kerít a hatalmába. A szád mohón szívja az enyémet. Kezed a mellkasomon matat, majd erőteljes mozdulatokkal egyre lejjebb kúszik, egyenesen a nadrágomba irányítva. Megadom magam, az irányítás már rég a tied. Kacérkodsz, játszod magad és én bele megyek, hát játszunk. Én sem teszek mást, nem vágyom másra, csakhogy birtokolhassalak.
Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel.
Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajkad szüli, lüktetésed húsomig elér, és izmaimban hévvel megfeszül. Csak arra vágyom, hogy csókold számba az igét. Veled egy lélegzetben megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt ritmusba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. Az érzék eltölt, és érzem, ahogy a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben.
Megállítsz egy pillanatra, magadhoz emelsz és egyetlen pillanat alatt taszít a mélyében, az ágy hideg kelmében. Bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság, szakad a gát. Vedd el a testem. Harapj, marj belém, repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. A bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát idézed bennem. Lehunyt szemem mögött bűvölőm tested igéző árnyékát.
Testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön.
...
...
Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad védelmet a holnaptól. Könnyes szemmel nézzük egymást, de elhitetjük egymással, hogy csupán a sose gyújtott gyertyafény csillogása. Nem engedem, hogy meglesd a fájdalmam, nem érdekel ma semmi, csak hogy mélyen és még mélyebben érezhessem enyém vagy.
Lassan elégnek vágyak, és kialszik a fény, az éjjelt felváltja a hajnal első érintése. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját a srác is visszatér, aki én voltam.
