Mozdulatlan csenddé

Hallgatag gesztenyefák mozdulatlan csenddé
ölelik csikorgó lelkem.
Ágak karcolnak ködbe nyúló semmit,
míg álmomban hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Beleszorul a pillanat utolsó szavamba,

ahogy könnycseppé válik hideg homlokodon.

Csak nézlek,
S vádlón kérdőre vonnám.
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont onnan mentél ki,
ahol a világ omlott össze.
Karjaim elerőtlenednek,
amióta nem vagy.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.
Néha visszajössz újra és újra,
mint vad viharok után a napsütés.
De ma még fájó az ébredés, ahogy az Őrzők
harsonát fújnak e halott, nélküled-pillanatnak.

Ólmos felhőkbe csomósodik fölém az ősz,
még bennem hallgat a dac. A lüktetés
elcsendesedik, lágyabb dobbanásokká szelídül zaklatottsága.

A vadlovakat szokás így ostorral szelídíteni, 

hogy válik megszokássá nemléted.
Nem akarok feleszmélni, ahogy
Te újra és újra itt hagysz.
De ha szemem csukva, látlak,
s nincs vége a nyárnak.

Mese a színes fiókokról

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt egy fiú, aki boldogságának örömét, fájdalmának minden csendjét, életének apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta, mielőtt az idő gonosz megállíthatatlan homálya minden emlékét elvenné tőle.

Egy hatalmas faragott szekrényben tartotta őket gondosan kulcsra zárva, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva, és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta. 

Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezerszín képekké váltak, álomborítottá, ködös emlékekké, és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek. 

Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film, és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé, és kezelhetetlenebbé váltak. 

Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik és hatalmasok, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosemvolt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt. 

Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket, és gyönyörködött az egykori világban. 

Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében. 

És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül, és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat. 

Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai. 

Talán a szekrény volt az oka.