Életem egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem lettem bárzongorista, az a fajta zenész, aki képes a pesti mulatók és kabarék világában egyfajta életérzést teremteni, azzal, hogy elkalandozik a közönséggel a közép- és nagypolgárság gondtalannak hitt keserédes nagyvilági életébe. Az a fajta előadóművész, aki estéről estére úgy mulattat, hogy Ő maga hajnalra beleolvad a billentyűk fekete-fehér világába.
A bárzongorista számomra kicsit olyan, mint a bohóc. Mulattat, de ő maga nem mindig mulat, sőt, az esetek többségében szomorú, legfeljebb önmagán nevet kesernyés mosollyal.
Mikor a zongorista elindul a zenei pályán, még vannak lángoló elképzelései, sokszor látja magát zeneakadémiák pódiumain, hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziál külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán állandóan égő cigarettavéggel a szájában, a mulatók füstös mélyén találja magát. Álmaival együtt minden szertefoszlik az időben, és mindez olyan távolinak tűnik, hogy már nem is gondol rá.
A múltszázadbeli muzsikus éjszakái álomtalan szendergéssé válik, a Nő gyakran fordul meg szíve körül, szép asszonyok keresik feslett kedvét. Olyankor kivirul, kellemesen elzsibbad teste, és valami boldogságféle szállja meg egész lelkét, de a legtöbb, aki valaha megfordul a zongora körül, azokra nem érdemes emlékezni.
A bárzongorista magányos ember, aki egy füstös, homályos helyen a sarokban csendben játszogat. Tegezi őt az összes betévedt úriember és úrinő, művészlélek és javíthatatlan iszákos, barátként biccentenek felé az éjszaka legszebb kurtizánjai. Varázslatos világ ez, ahol pengőkben mérik a pezsgőt, kristálycsillárokról táncos lányok lejtenek bájtáncot és szemérmes büfédámák kacajával telnek meg páholyok.
Néha kérnek tőle egy dalt, néha egy kicsit megtapsolják, néha fizetnek neki valamit. Ő pedig csak tovább játssza a kuplé és a sanzon között félúton lévő, néha a giccs peremén egyensúlyozó dalait.
Itt mulatják át az éjszakát pest legszebb deklasszált női. Akik már nem pazar életmódjuk fenntartása érdekében kacérkodják át estét. Ezek a félvilági nők már csak egy-két férfi kitartottjai. Ők feledni jönnek, kacagni, pezsgővel titkolni a magányukat és csak egy-egy buja pillantás mögött fedezhető fel komorságuk és az, hogy már ők is tudják milyen gyufát inni szerelmi bánat miatt. Ügyfeleik kizárólag gazdag emberek: külföldi arisztokraták, a pénzvilág és az ipar mágnásai, a pesti „jó burzsoázia” tagjai, valamint nagypénzű vidéki földbirtokosok. Ezek a gáláns nők nem folyamodnak ahhoz a módszerhez, hogy az utcán toborozzák pártfogóikat, ők fényűző otthonaikban árulják a vásárolt szerelmet a kiválasztottaknak.
A bárzongorista számomra kicsit olyan, mint a bohóc. Mulattat, de ő maga nem mindig mulat, sőt, az esetek többségében szomorú, legfeljebb önmagán nevet kesernyés mosollyal.
Mikor a zongorista elindul a zenei pályán, még vannak lángoló elképzelései, sokszor látja magát zeneakadémiák pódiumain, hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziál külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán állandóan égő cigarettavéggel a szájában, a mulatók füstös mélyén találja magát. Álmaival együtt minden szertefoszlik az időben, és mindez olyan távolinak tűnik, hogy már nem is gondol rá.
A múltszázadbeli muzsikus éjszakái álomtalan szendergéssé válik, a Nő gyakran fordul meg szíve körül, szép asszonyok keresik feslett kedvét. Olyankor kivirul, kellemesen elzsibbad teste, és valami boldogságféle szállja meg egész lelkét, de a legtöbb, aki valaha megfordul a zongora körül, azokra nem érdemes emlékezni.
A bárzongorista magányos ember, aki egy füstös, homályos helyen a sarokban csendben játszogat. Tegezi őt az összes betévedt úriember és úrinő, művészlélek és javíthatatlan iszákos, barátként biccentenek felé az éjszaka legszebb kurtizánjai. Varázslatos világ ez, ahol pengőkben mérik a pezsgőt, kristálycsillárokról táncos lányok lejtenek bájtáncot és szemérmes büfédámák kacajával telnek meg páholyok.
Néha kérnek tőle egy dalt, néha egy kicsit megtapsolják, néha fizetnek neki valamit. Ő pedig csak tovább játssza a kuplé és a sanzon között félúton lévő, néha a giccs peremén egyensúlyozó dalait.
Itt mulatják át az éjszakát pest legszebb deklasszált női. Akik már nem pazar életmódjuk fenntartása érdekében kacérkodják át estét. Ezek a félvilági nők már csak egy-két férfi kitartottjai. Ők feledni jönnek, kacagni, pezsgővel titkolni a magányukat és csak egy-egy buja pillantás mögött fedezhető fel komorságuk és az, hogy már ők is tudják milyen gyufát inni szerelmi bánat miatt. Ügyfeleik kizárólag gazdag emberek: külföldi arisztokraták, a pénzvilág és az ipar mágnásai, a pesti „jó burzsoázia” tagjai, valamint nagypénzű vidéki földbirtokosok. Ezek a gáláns nők nem folyamodnak ahhoz a módszerhez, hogy az utcán toborozzák pártfogóikat, ők fényűző otthonaikban árulják a vásárolt szerelmet a kiválasztottaknak.
Aztán jön a záróra, pakolnak a pultban, pakolják a székeket, asztalokat, de a bárzongorista még játszogat egy kicsit magának, ahogyan eddig is tette, dalai ugyanúgy belülről jönnek, és befelé fordulnak, ahogyan eddig. A lassú dal álmos, kopott üteme zsong, suttog, motoz egy ócska, régi zongorán. Ilyenkor az éjszakai kalandozók már szétszélednek. Minden vágy megtalálja szerelmes félszeg varázsát. Az éjszaka mámorának titkát már csak a hamutálakban heverő rúzzsal ízesített csikkek és szikár szivarvégek őrzik.
A hajnal hangjai alattomosan lopakodnak, és a fájdalmasan fiatal zongorista egyetlen közönsége a mulató elhervadt mosolyú kéjnője, kinek lelke összemosódik szemfestékével együtt a hajnal első sugaraival. Utolsónak hagyják el a színpadot, hogy a hűvös hajnali szél értetlenül csapja be mögöttük az ajtót, és a suttogások helyét átvegye a döbbent némaság.
Aztán hazamennek együtt, hogy este újra jöjjenek, és ott folytassák a mulattatást, ahol abbahagyták.
