Csenddé vasalja a feledés,
És otthonra lel bennem
A leendő gyilkosom.
Hová bújnak akkor a betűk belőlem
Az otthontalan árvák,
És mi lesz, ha didergő rímeim
Egymást nem találják?
Hová lesz majd a szerelem,
Ha kihűl lüktető háza?
Mivé lesznek emlékeim,
A színes üveggolyók kavalkádja?
Ha egy nap eltemetik álmomat,
A köd kikönyököl a láthatáron,
És a kékje lassan betakar?
Oly jó lenne elbújni
Önmagam elől valahova;
Hol nem talál rám a pusztulás,
Oda ahol nincs betű,
Hiszen leírhatatlan,
Hogy mennyire fogsz fájni,
Te gyönyörű öregkor.
Amikor gyilkolva, gyilkos nélkül ölve,
Egyetlen barát a magány, s a közöny lesz.
