Te Kedves, szólni szeretnék hozzád. De mit tegyek, ha nem jönnek az őszinte szavak és szavak helyett a konok daccal takaróm el elfáradt szívem. Mondanék neked ezerszín szavakat, de ajkamon kicsordul a vér, mint forró suttogást túl erősen haraptam el a gondolatot, hörögve csúszik feljebb az üresség torkomon és megakad belezuhanok százszor a távolodó mondatok itt hagyott néma szakadékaiba.
Ellep az egyedüllét, lassan megfojt a nesztelen idő. Néha mozdul a függöny, mintha lopódzna mögötte valaki, figyelem a rezdüléseket, mint aki szerelmesét várja. De csak a szél játszik. Benéz néha-néha egy-egy régi emlék, néhány csók és megannyi mosoly. Aztán egy pillanat alatt hajamba túr a csalódottság és a képzelet szörnyeket vetít a plafonra.
Csendre vágyom, lebegő – ringató csendre a semmi tengerén, ahol én vagyok az egyetlenegy tiszta hangjegy. Csendet akarok üreset és ijesztőt, a hang sivatagát, ahol te vagy az egyetlenegy élő kósza mesélő.
Elmúlni vágyik a lét, kősziklán mereng az elme. Nem hallja a távoli zenét, ami az időben kereng. Messzire néz, és csak ül ott sápadtan, mint a kivérezettek. Mozdulatlanul, akár egy halott, akit temetni feledtek.
Tudd meg, nem leszek, ha nem akarod, ne szólj, csak add rám kopottas kabátom és tudni fogom, nincs több hátra eltűnök szürke félhomályba, szavaid közti szünet szél súgta csendben.
Tegnap még vágyakból riadtan kuporodtam melléd, örök pecsétként csókoltad számra ígéreted. Tegnap még rád bíztam magam, hisz rég beleszőtted álmaimba az éj legszebb kékjének szegélyébe varrt aranygombok, kuszán egymás mellé hulló szertelen csillogását. Ha nem látlak, üres felemben hatalmasra nő a kétségbeesés. Ha nem látjuk, keressük a szemet, melyben nem sérti fel el nem ért álmaink hitét a valóság. Tépett szélű sebekkel istenhez fohászkodunk, miközben szemem sarkából féltő tekintettel figyelem áhítatod és azon kapom magam, már nem is magamért, hanem érted imádkozom.
A meg nem született hangok darabjaiból már régóta csendbe farag minket az idő és én nem várok semmit csak a reggelt, hogy felöltsem az éjbe-temetett szavak rongyát, a félelem redői közé szorított aggodalmam, mely elfed, takar, bújtat.
Te Kedves, talán most még van idő, le kéne tépnünk egy szirmot, keresnünk kéne egy legördült vízcseppet, és tenyerünkre kellene tenni, hogy ne dacolunk ólom-színű álmokkal. Leghalkabb csendünkből építünk kéne szent kupolát könnyeink fölé, mert hajnalban szétgurul majd minden előre elsírt könnyünk. Engednünk kellene, hogy földhöz ragadt vágyainkra koronát fessenek az angyalok. Akkor megszűnnek a sajgó szívek fájdalma és bánatunk sem lesz már. Semmink sem lesz, ami megtéveszt. Akkor lesz majd jó, s addig, ha fáj, én úgy hagyom.
Mit mondhatnék még, ha fáj a hang és fáj a jelentés, ha a csend is űrt teremt, és könnyebb kábán hullani a percek szakadékaiba veled.
Te Kedves, nem tudom, mit mondjak még. Hiába ölt hangot a testetlen gondolat, nyelvem görcsös csomókat bontogat, és keselyűként keringnek a percek. S talán a csendből háttal neked, amit hátrahagyok merítenek majd tinta-feketét, a szavaimra száradt erőtlen árnyalatot az angyalok.
