Van, amikor eltakarjuk, saját énünket is takarva vele, viszont vannak idők, amikor elmondanánk, hogy lássák, hogy tudják, vagy, hogy csak egyszerűen szabaduljunk a magunkban hordozott sok titoktól. Amikor meg szeretnénk könnyebbülni, de nincs kinek mondani, mert magunkban évekig is el tudnánk gondolkozni, rágódni rajta, már szinte életünk értelme, mindennapi éltetőnk, de ha kimondjuk, ha ki akarjuk mondani már nem megy. Nincs az a szó, az a mondat, ami kellően kifejezné érzéseinket, amivel a hallgatóságnak érthetővé válna, hogy miért ilyen nehéz kimondani, megosztani velük.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.
