Elveszett

A szobám csendjében ülve, ha a magány mélyébe zuhanok vagy a hegy tetejéről, ha a szabadban szárnyalok nekem éreznem kell, hogy szabad vagyok. Ne szoríts magadhoz, mert nem tudok önmagam lenni. Kell a magány, hogy ismét hallhassam a belső hangom, hogy kiigazíthassam hibáimat. Kellenek a mezítelen tiszta könnyek, hogy lemoshassam a világ mocskát arcomról. Aztán amikor hiányod felébred bennem, akkor visszatérek, hogy ismét ölelődhessek veled, hogy a kötél végén ismét én lehessek, és velem szemben te lóghass.

A sötét utcák néma csendjén sétálok a hold felé, messze túl a könnyeken egy álmot kerget még a tegnapi szél. Ringatózva suhan át a fák között a lombokon. Visz magával túl az utcán, túl a messzi dombokon. Hosszú az út, s mennyi még a gondolat, sok a bánat, sok a bűn, egyre nyomja vállamat. Jéggé fagytak könnyeim, már nem érzem a fájdalmat. Gyenge erő vette át a mindig erős hatalmat. Céltalanság lett a célom, s révbe érek lassan én. Itt állok, már vége minden szenvedélyes vágynak. Búcsúzom tőled és feledném mindent, ami fáj. Itt állok a föld felett, és vágyom a föld alá. Itt állok előtted, s csak nézed, ahogy lassan elveszni látszik a szívverésem, csak csönd lesz és ezzel végem.