Vannak napok, amikor bekapcsolunk egy
rádiót, felteszünk egy lemezt, leütünk egy hangot a zongorán. Dallamok szólnak,
szállnak a széllel, naponta más és más vagy éppen ugyanazok. Mert a kedvenceket
többször visszatekerjük ugyan oda, és századszor is tetszik, ezredszer is.
Megérezzük a ritmusát annak, ami leginkább közel áll a lelkünkhöz.
Megfeledkezünk a külvilágról, elsimulunk a létezésben.
Ilyenkor befelé tekintünk egy picit,
táncol a lélek, mosolyog a szív, felpezsdül a vér, dobol a nyakban, a tarkóban,
a csuklóban. Elönt a forróság, ütemről ütemre. Lépek előre, majd oldalra, aztán
hátra, a zene szól, a levegő forr… Kezdődik a tánc. Ma az enyém, holnap talán a
tiéd, s utána… a miénk is lehet.
Dobok, gitárok, trombiták, bőgők, külön
és egyszerre húzzák, s mind egy különálló történetet mesél a hangulatról.
A zenész hangulatáról, a befogadóéról,
a helyről, ahol játszanak, hangszerekkel és egymással, ahol a füstfelhő, égbolt
sűrűje, az asztalok és székek kellékek,a fények nem díszek,hanem egyszerű
ékességek,amik a félhomályt felöltöztetik. Ruhába bújtatják a csendet, hogy
hallható legyen. Neszből kikukucskáló hangok egyvelege…
Erős, mélyen reszelős női hang tép a
füstbe, beszakítja ezt a képzelt felhőt, ezt a furcsa égboltot, akár egy öreg
papírlap sarkát. Nézem a mikrofont, szinte táncol a nő hangjával, a hangja
pedig a testével. Összhang! Ez jut eszembe róla. Magaménak érzem a helyet, az
időt, a ritmust. Hol megnyugtat az érzés, hol felzaklat, de élvezem mindet,
mindegy hogy van éppen.
A mozdulat! Vajon tudom, hogy ez nem
csupán tánc? Hogy a lépéseknek van sorrendjük, máskor meg nincs. Csak úgy
ösztönösen ránt magával meseországba… Kedvenc dalok, kedvenc hangulatok,
kedvenc érzések, kedvenc társaság, kedvenc táncai.
Mind megállnak velem szemben, látom
magam kívülről, nézem – keresem - kutatom ennek a ziláltnak hitt egységnek a
történetét.
Honnan jönnek ezek az emberek, akik
képesek ekkora hatással lenni magukra és másokra? Miféle erő van bennük,
amivel, mosollyal arcukon el tudják érni, hogy milliók mozduljanak egyszerre?
Ugyanúgy, ugyanott, együtt. Csak egy hang. Gondolhatnám ezt is, de mennyivel
több ez annál? Érzéseket kelt. Azokban is, akik úgy hiszik – talán nem is
érdemlik meg. Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, ki és mire érdemes?
A zene mindenkié, a tánc mindenkié,a
szerelem mindenkié. Mindegyik szenvedély. Külön-külön is, meg persze együtt is.
Ha nagyon képletesen akarok gondolkodni, mondhatnám azt is, hogy
Tánc+Zene=Szerelem. De tényleg ilyen egyszerű lehet a képlet?
Az emberek érző lények, szenvedélyesek,
mesebeliek, el tudnak szakadni a földtől, képesek ellazulni, könnyedén lépni, vagy
egy súlyosat dobbantani. Ösztönösek! Ha megtanulják, hogy hogyan legyenek
boldogok, ha a táncot és a zenét nem tiltják be egyes országokban, ha engedik, hogy
érezzünk a lélek szabadságát és boldogságát…, ha engedünk a képzeletünknek egy
kis teret,akkor talán…
Kisimulnak az arcok, a ráncok helyén
mosolyok terülnek el ,a kezek tapintanak majd,s nem csupán odakapnak
valamiért,összeérnek a tekintetek,színükben gyönyörködni kezdünk, a kertek
virágait megszagoljuk,de nem tépjük le,a lépéseink átalakulnak…
Az életet élhetőnek látjuk, ha jó
szemüvegen át tekintünk a világra. Mert kinézhetek én a városra és mondhatom,
hogy por van, kosz és tudom is én mi minden, vagy láthatom a füstből égbolt
bárocskát, amit én képzelek oda, ahová éppen nézek. Hallgathatom a zenét
élőben, táncolhatok a szerelmemmel, örülhetek a legapróbb dolognak is.
Ha kicsit kinézünk a hétköznapok
sodrásából, láthatjuk: vannak helyek, ahol a számunkra természetesnek megélt
dolgok tiltva vannak. Pedig ugyanúgy dolgoznak, családot tartanak el, főznek,
esznek (jó esetben), élik a saját világukat. És meglepődik a modern kor
gyermeke, mikor az éhező boldogan táncra perdül, vagy énekel a tűz körül, de
éppen bárhol, ahol tud. Az értékrendek elbillennek olykor. Felmerül a
kérdés, hogy ha nálam sokkal rosszabban élő emberek, népek, országok,
kontinensek mégis képesek érezni (jól érezni magukat), akkor én miért ne
lehetnék boldog, ha csak egy fantázia szülte világban is? De boldog! Minél
kevesebb „nagy dolgot” birtokol az ember,annál jobban értékel minden mást,ami
„kicsi”? Mert lehet nekem váram, de mit érek vele, ha egyedül lakok benne?
Hogy miért pont tánc, zene és szerelem
lett a gondolat alapja? Mert mindegyik szabaddá és boldoggá tud tenni! Helytől,
időtől és kultúrától függetlenül! És néha… az sem árt, ha van a
tarisznyánkban egy kis fantázia is…
