2013. április 1., hétfő

Szenvedélyek, Táncok, Szerelmek


Vannak napok, amikor bekapcsolunk egy rádiót, felteszünk egy lemezt, leütünk egy hangot a zongorán. Dallamok szólnak, szállnak a széllel, naponta más és más vagy éppen ugyanazok. Mert a kedvenceket többször visszatekerjük ugyan oda, és századszor is tetszik, ezredszer is. Megérezzük a ritmusát annak, ami leginkább közel áll a lelkünkhöz. Megfeledkezünk a külvilágról, elsimulunk a létezésben.
Ilyenkor befelé tekintünk egy picit, táncol a lélek, mosolyog a szív, felpezsdül a vér, dobol a nyakban, a tarkóban, a csuklóban. Elönt a forróság, ütemről ütemre. Lépek előre, majd oldalra, aztán hátra, a zene szól, a levegő forr… Kezdődik a tánc. Ma az enyém, holnap talán a tiéd, s utána… a miénk is lehet.
Dobok, gitárok, trombiták, bőgők, külön és egyszerre húzzák, s mind egy különálló történetet mesél a hangulatról.
A zenész hangulatáról, a befogadóéról, a helyről, ahol játszanak, hangszerekkel és egymással, ahol a füstfelhő, égbolt sűrűje, az asztalok és székek kellékek,a fények nem díszek,hanem egyszerű ékességek,amik a félhomályt felöltöztetik. Ruhába bújtatják a csendet, hogy hallható legyen. Neszből kikukucskáló hangok egyvelege…
Erős, mélyen reszelős női hang tép a füstbe, beszakítja ezt a képzelt felhőt, ezt a furcsa égboltot, akár egy öreg papírlap sarkát. Nézem a mikrofont, szinte táncol a nő hangjával, a hangja pedig a testével. Összhang! Ez jut eszembe róla. Magaménak érzem a helyet, az időt, a ritmust. Hol megnyugtat az érzés, hol felzaklat, de élvezem mindet, mindegy hogy van éppen.
A mozdulat! Vajon tudom, hogy ez nem csupán tánc? Hogy a lépéseknek van sorrendjük, máskor meg nincs. Csak úgy ösztönösen ránt magával meseországba… Kedvenc dalok, kedvenc hangulatok, kedvenc érzések, kedvenc társaság, kedvenc táncai.  
Mind megállnak velem szemben, látom magam kívülről, nézem – keresem - kutatom ennek a ziláltnak hitt egységnek a történetét.
Honnan jönnek ezek az emberek, akik képesek ekkora hatással lenni magukra és másokra? Miféle erő van bennük, amivel, mosollyal arcukon el tudják érni, hogy milliók mozduljanak egyszerre? Ugyanúgy, ugyanott, együtt. Csak egy hang. Gondolhatnám ezt is, de mennyivel több ez annál? Érzéseket kelt. Azokban is, akik úgy hiszik – talán nem is érdemlik meg. Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, ki és mire érdemes?
A zene mindenkié, a tánc mindenkié,a szerelem mindenkié. Mindegyik szenvedély. Külön-külön is, meg persze együtt is. Ha nagyon képletesen akarok gondolkodni, mondhatnám azt is, hogy Tánc+Zene=Szerelem. De tényleg ilyen egyszerű lehet a képlet?
Az emberek érző lények, szenvedélyesek, mesebeliek, el tudnak szakadni a földtől, képesek ellazulni, könnyedén lépni, vagy egy súlyosat dobbantani. Ösztönösek! Ha megtanulják, hogy hogyan legyenek boldogok, ha a táncot és a zenét nem tiltják be egyes országokban, ha engedik, hogy érezzünk a lélek szabadságát és boldogságát…, ha engedünk a képzeletünknek egy kis teret,akkor talán…
Kisimulnak az arcok, a ráncok helyén mosolyok terülnek el ,a kezek tapintanak majd,s nem csupán odakapnak valamiért,összeérnek a tekintetek,színükben gyönyörködni kezdünk, a kertek virágait megszagoljuk,de nem tépjük le,a lépéseink átalakulnak…
Az életet élhetőnek látjuk, ha jó szemüvegen át tekintünk a világra. Mert kinézhetek én a városra és mondhatom, hogy por van, kosz és tudom is én mi minden, vagy láthatom a füstből égbolt bárocskát, amit én képzelek oda, ahová éppen nézek. Hallgathatom a zenét élőben, táncolhatok a szerelmemmel, örülhetek a legapróbb dolognak is.
Ha kicsit kinézünk a hétköznapok sodrásából, láthatjuk: vannak helyek, ahol a számunkra természetesnek megélt dolgok tiltva vannak. Pedig ugyanúgy dolgoznak, családot tartanak el, főznek, esznek (jó esetben), élik a saját világukat. És meglepődik a modern kor gyermeke, mikor az éhező boldogan táncra perdül, vagy énekel a tűz körül, de éppen bárhol, ahol  tud. Az értékrendek elbillennek olykor. Felmerül a kérdés, hogy ha nálam sokkal rosszabban élő emberek, népek, országok, kontinensek  mégis képesek érezni (jól érezni magukat), akkor én miért ne lehetnék boldog, ha csak egy fantázia szülte világban is? De boldog! Minél kevesebb „nagy dolgot” birtokol az ember,annál jobban értékel minden mást,ami „kicsi”? Mert lehet nekem váram, de mit érek vele, ha egyedül lakok benne?
Hogy miért pont tánc, zene és szerelem lett a gondolat alapja? Mert mindegyik szabaddá és boldoggá tud tenni! Helytől, időtől és kultúrától  függetlenül! És néha… az sem árt, ha van a tarisznyánkban egy kis fantázia is…