Angyalt láttam az éjjel. Szárnyai törötten, bénán lógtak a
hátán. Fájdalma a földre rántotta és mozdulatlanul feküdt a lábaim előtt.
Hófehér tollai ernyedten terültek szét mellette, betakarva a fagyos földet és
könnyei végigfolytak az arcán. Bánat mardosta lelkét és én nem tudtam segíteni
rajta.
Csak némán ültem mellette és fekete tollaimmal simogattam
könnyes arcát. Emlékszem nem olyan rég, még egymást öleltük, egymást szerettük,
egymást csókoltuk, azután Ő a földre zuhant. Valamit tennem kell, hogy
meggyógyítsam szárnyait és a lelkét. Valamit tennem kell, hogy újra repülhessen,
mert a földön csak bánat vár rá. Kiéhezve keresi azt, ami mindig is a övé volt.
Az emberek közt keresi a boldogságot, de egy angyal ott nem találhat mást, csak
bánatot, kínt és szenvedést.
Végigsimítom az arcát, hogy erőmmel meggyógyítsam, de már nem
vagyok biztos benne, hogy sikerül. Erőm egyre fogy és egyre kevesebb csodára
vagyok képes. Gyengének érzem magam és a lelkem lassan kiüresedik. A tél
hidegétől megfagy a szerelem és nem marad utána semmi, csak a végtelen üresség.
Segítenie kell, különben mindketten a földön ragadunk és
halhatatlan lelkünk halandóvá válik. Emberek leszünk és akkor nem térhetünk
haza soha többé.
