Mozdulatlan csenddé

Hallgatag gesztenyefák mozdulatlan csenddé
ölelik csikorgó lelkem.
Ágak karcolnak ködbe nyúló semmit,
míg álmomban hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Beleszorul a pillanat utolsó szavamba,

ahogy könnycseppé válik hideg homlokodon.

Csak nézlek,
S vádlón kérdőre vonnám.
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont onnan mentél ki,
ahol a világ omlott össze.
Karjaim elerőtlenednek,
amióta nem vagy.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.
Néha visszajössz újra és újra,
mint vad viharok után a napsütés.
De ma még fájó az ébredés, ahogy az Őrzők
harsonát fújnak e halott, nélküled-pillanatnak.

Ólmos felhőkbe csomósodik fölém az ősz,
még bennem hallgat a dac. A lüktetés
elcsendesedik, lágyabb dobbanásokká szelídül zaklatottsága.

A vadlovakat szokás így ostorral szelídíteni, 

hogy válik megszokássá nemléted.
Nem akarok feleszmélni, ahogy
Te újra és újra itt hagysz.
De ha szemem csukva, látlak,
s nincs vége a nyárnak.

Mese a színes fiókokról

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt egy fiú, aki boldogságának örömét, fájdalmának minden csendjét, életének apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta, mielőtt az idő gonosz megállíthatatlan homálya minden emlékét elvenné tőle.

Egy hatalmas faragott szekrényben tartotta őket gondosan kulcsra zárva, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva, és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta. 

Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezerszín képekké váltak, álomborítottá, ködös emlékekké, és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek. 

Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film, és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé, és kezelhetetlenebbé váltak. 

Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik és hatalmasok, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosemvolt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt. 

Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket, és gyönyörködött az egykori világban. 

Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében. 

És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül, és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat. 

Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai. 

Talán a szekrény volt az oka. 

Realista gondolatok a szentimentális énemhez

Szia, újra én vagyok! Rád gondoltam, érzelmeim legszebb idejéből, és elmosolyodok. Próbáljuk egymást meghallani, de hiába. A hiányod érintetlenségétől gyakran elered bennem az őszi eső. Álmaimban, megjelent valód keresem. Hiányod úgy nyújtózik végig a kanapén, mint fáradt álmaim a nélküled töltött üres napok szomorúságában.

Nem értesz engem. Én sem értek semmit. Nem érzed a távolságot. Kinyújtom a kezemet. Az ujjaimmal érzem a hallgatásod. Elképedve tapogatom, rátapasztom izzadó tenyeremet. Bárcsak ki tudnád mondani. Bárcsak ne lenne mindegy hagyni veszni a tegnapok lábnyomát, mintha ott se lett volna.

Eljöttem mai is, hogy beszélgethessek veled. Legutóbb egy gondolat magvát ültetted el a fejemben. Azóta álmok és látomások képében, képzelt és valós beszélgetések közepette újra alakot öltenek előttem szavaid. Miért hallgatsz? Szótlanságod kicsusszan nedves ujjaim közül, és némán elterül az esti párától nyirkos macskakövön. Még egyszer, utoljára kilégzés. Szia…

Szabadlábon

Leírhatatlanul fájdalmas
a szenny föle emelkedni.
Fuldokolni mások tettében,
mikor mozdulásban lendülnék.

Húzd szét a függönyt barátom,
mert nem látom az arcod.
Ha pedig elfogytak a szavak,
hányd ki azokat magadból.

Szörnyetegként lesben állsz,
várod a lehulló martalékot.
Egyetlen hitvány pillanatért,
eladatva esküdet kapzsiságra cserélted.

Szabadlábon vétkezhetsz,
s vakon ejt rabságba a gyűlölet.
Légy végre bátor, akkor is,
ha már önképed olykor megtagad.

Hidd el, nincs kegyelem annak,
aki maga oka a bajnak.
Mert nincs istened,
aki megbocsátja vétked.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
A regény színpadi változata

Volt egyszer egy gyerekkor

Volt egyszer egy gyerekkor, és volt benne két gyerek. Egy fiú és egy lány, testvérek voltak. Legalábbis ők annak érezték egymást. Amikor a szüleik elmentek és magukra maradtak mindig játszottak, játszottak táncdalfesztiválosat, és énekeltek ismert slágereket magnóról.  Megválasztották a diszkó királyt és királynőt. Ilyenkor előkerültek legszebb ruhák, a piros rúzs és anya magas sarkú cipője is. A lány egyszerű kis nyári ruhában, lófarokba tűzött hajjal utánozta, amit a tévében látott az énekesnőktől. Órákig próbálták az anyja ruháit, felelevenítve mozdulatait.

A fiún soha semmi hivalkodó vagy különös nem volt, ő nem akart csillogni, akár el is tűnhetett volna a nővére mellett, bekebelezhette volna a hétköznapiság langyos áramlata. Egyetlen varázspálcája az anyja Sasson hajkeféje volt, amiből képzeletbeli mikrofont csinált. De ahogy fellépett a színpadnak álmodott fotel karfájára, átváltozott. Régóta nem vágott, sötét haján játékosan csúszkált a nap, arcélein táncolt a fény, és a szeme barnasága világított. Egyik lábáról a másikra nehezedett, a nadrágja szélét markolászva, arcán titkos mosollyal dalolászni kezdett. Neki nem ment olyan könnyen a produkálás, mint testvérének. Félve, leszegett fejjel kezdett énekelni. Megvolt az a rossz szokása, hogy mindig csukott szemmel énekelt, hogy igazi diszkó királynak érezhesse magát.  Ekkor már tényleg csillogott, annyira, hogy már semmi más nem látszott a szobában csak ő, ahogy lassan, szemét behunyva énekelt a gyermekkor határtalan képzeletére, a végtelen fantáziájára bíztva magát, amitől minden élő és színes lett, a szivárványon túlra énekelte magát. Egy édes, meleg helyre, ahol nincs gond, és bánat, ahol a világ újra színes és tiszta. Ahol megérint a varázslat. Ahol az álmok valóra válnak. Ahol lehet hinni a csodákban.

A zene végig kísérte gyermekkorukat, és közös éneklések közepette lassan tovaszálltak az évek sok-sok együtt megélt élménnyel együtt, de cinkos pillantásukban mai napig ott ragyog a varázslat.

Ha behunyom szemem néha-néha még hallom őket, ahogy holtig tartó hűséggel a két testvér együtt fújja a nyáresték dalát.

Messze megyek

Játszunk most szerelmeset
és messze megyek.
Beszívom illatod
s kezed elengedve,
messze megyek,
hogy onnan nézhesselek.
Csendbe megyek,
nézz rám
hátul megyek
nyakadba megremegek,
karodba befordulok
és beszívom illatod.
Figyelj rám,
messze megyek,
mert mézem nem hat már
pedig borod édesítettem vele.

Keresném a neved

Keresném a neved, de nem lelem
Fogcsikorgatva álmodunk
Féltőn félt szerelemet.

Hajadba rejteném remegő kezem
Ajkaidra csókolnám ezt az ósdi érzést
Ölelnélek, mint ki még nem érzett.

Vágyódnám veled a végtelent
Álmodnám neked a képtelent
A szép szavakért titkokat adnék.

De testbe szorult gondolat
Zuhan kapaszkodva mélybe
Mert az akarat lebegni képtelen.

Derekad öleléséért mosollyal fizetnék
Ölelésem beleégetném öledbe
Fülcimpád mögé bújva súgnék.

Lelkedig suttognám szerelmes szavaim
Szerelmem billogját válladon hagynám
Ha megtalálnám neved kalodába zárnám.

A bárzongorista

Életem egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem lettem bárzongorista, az a fajta zenész, aki képes a pesti mulatók és kabarék világában egyfajta életérzést teremteni, azzal, hogy elkalandozik a közönséggel a közép- és nagypolgárság gondtalannak hitt keserédes nagyvilági életébe. Az a fajta előadóművész, aki estéről estére úgy mulattat, hogy Ő maga hajnalra beleolvad a billentyűk fekete-fehér világába.
A bárzongorista számomra kicsit olyan, mint a bohóc. Mulattat, de ő maga nem mindig mulat, sőt, az esetek többségében szomorú, legfeljebb önmagán nevet kesernyés mosollyal.
Mikor a zongorista elindul a zenei pályán, még vannak lángoló elképzelései, sokszor látja magát zeneakadémiák pódiumain, hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziál külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán állandóan égő cigarettavéggel a szájában, a mulatók füstös mélyén találja magát. Álmaival együtt minden szertefoszlik az időben, és mindez olyan távolinak tűnik, hogy már nem is gondol rá.
A múltszázadbeli muzsikus éjszakái álomtalan szendergéssé válik, a Nő gyakran fordul meg szíve körül, szép asszonyok keresik feslett kedvét. Olyankor kivirul, kellemesen elzsibbad teste, és valami boldogságféle szállja meg egész lelkét, de a legtöbb, aki valaha megfordul a zongora körül, azokra nem érdemes emlékezni.
A bárzongorista magányos ember, aki egy füstös, homályos helyen a sarokban csendben játszogat. Tegezi őt az összes betévedt úriember és úrinő, művészlélek és javíthatatlan iszákos, barátként biccentenek felé az éjszaka legszebb kurtizánjai. Varázslatos világ ez, ahol pengőkben mérik a pezsgőt, kristálycsillárokról táncos lányok lejtenek bájtáncot és szemérmes büfédámák kacajával telnek meg páholyok.
Néha kérnek tőle egy dalt, néha egy kicsit megtapsolják, néha fizetnek neki valamit. Ő pedig csak tovább játssza a kuplé és a sanzon között félúton lévő, néha a giccs peremén egyensúlyozó dalait.
Itt mulatják át az éjszakát pest legszebb deklasszált női. Akik már nem pazar életmódjuk fenntartása érdekében kacérkodják át estét. Ezek a félvilági nők már csak egy-két férfi kitartottjai. Ők feledni jönnek, kacagni, pezsgővel titkolni a magányukat és csak egy-egy buja pillantás mögött fedezhető fel komorságuk és az, hogy már ők is tudják milyen gyufát inni szerelmi bánat miatt. Ügyfeleik kizárólag gazdag emberek: külföldi arisztokraták, a pénzvilág és az ipar mágnásai, a pesti „jó burzsoázia” tagjai, valamint nagypénzű vidéki földbirtokosok. Ezek a gáláns nők nem folyamodnak ahhoz a módszerhez, hogy az utcán toborozzák pártfogóikat, ők fényűző otthonaikban árulják a vásárolt szerelmet a kiválasztottaknak.  

 

Aztán jön a záróra, pakolnak a pultban, pakolják a székeket, asztalokat, de a bárzongorista még játszogat egy kicsit magának, ahogyan eddig is tette, dalai ugyanúgy belülről jönnek, és befelé fordulnak, ahogyan eddig. A lassú dal álmos, kopott üteme zsong, suttog, motoz egy ócska, régi zongorán. Ilyenkor az éjszakai kalandozók már szétszélednek. Minden vágy megtalálja szerelmes félszeg varázsát. Az éjszaka mámorának titkát már csak a hamutálakban heverő rúzzsal ízesített csikkek és szikár szivarvégek őrzik.
A hajnal hangjai alattomosan lopakodnak, és a fájdalmasan fiatal zongorista egyetlen közönsége a mulató elhervadt mosolyú kéjnője, kinek lelke összemosódik szemfestékével együtt a hajnal első sugaraival. Utolsónak hagyják el a színpadot, hogy a hűvös hajnali szél értetlenül csapja be mögöttük az ajtót, és a suttogások helyét átvegye a döbbent némaság.
Aztán hazamennek együtt, hogy este újra jöjjenek, és ott folytassák a mulattatást, ahol abbahagyták.

 

 

Rólad

Mesélni kezdesz, ámulva hallgatom,
Szavaid édes zene, szélhárfa dallamon.
A szívem minden másodpercben erősebben kalimpál.
Lüktet, vadul, szaporán,
Várja a felszabadítóját, ölelő karjaid szorító tartását.
Majd kiugrik meg sem áll,
Mikor vágyunk minden utat leigáz.
Keresem féltve, vágyó tenyered,
Kulcsolom a kezem a kezedre, el ne vesszen.
Most is őrzöm fény, mint holnap a tegnapot.
Békésen szétárad bennem a szerelem,
Ahogy ebben földöntúliságban bálvány lettél.
Szeretem az árnyat szemed körül,
S mintha az is vélem incselkedne,
Lágyan, simogatva,
Bújik hozzám.

Látod eljöttem

Látod, eljöttem 

Mert senki más nem
S én egyedül várlak 

Egyedül neked hiszek
És egyedül 

Miattad tiszta lelkem.

Csendélet

Néztem az elfutó pillanatot
mondtam volna valamit,
de túl erős volt a sodrás
és a szavak közül kiragadott.
Tudod ma is felszakadt a létezés
dobbanásaim hátoldalán
valami némaság, amikor
kicsomagoltam a reggelt.
Figyellek ma is
azzal a lélegzettel a számban,
amit az első elferdült
pillanatban szívtam be.
Félelmet tanítasz nekem
feszülő szótlan önuralmat
ebben a kiüresedett szűkre szabott,
összegyűrt papírra hányt csendéletben.

SM

Fehér foltokat festenek az évek,
Katonák araszolnak a frontvonal felé.
Fásultan játszom a foltgyűjtő versenyt,
Tudva, hogy minden pusztulás fájdalommal jár.

Szelíden kopogtat tarkómon a csönd,
Belülről zártam magunkat zajos magányba.
Ebben az elbűvölő némaságban,
Szűkölő hiány is kulcsra zárva:

Várja a szabadulást.
Csak nézzük egymást szótlanul,
Hogy áttörjük végre-valahára:
Ezt a reménytelen dermesztő rabságot.

Kormosan

Ma oly kormosan füstölögnek,

Fekete kémények.

Miközben kényesen hiteget,

Megdermedt szófűzér.

Foszlott gúnyában gőgösen,

Markolna hatalmat reszketeg.

Ott ahol havas szavak alatt,

Füstszagú levegő markolja,

Kiszáradt torkomat.

Gyilkos nélkül ölve

Ha majd lelkem gondolatait
Csenddé vasalja a feledés,
És otthonra lel bennem
A leendő gyilkosom.
Hová bújnak akkor a betűk belőlem
Az otthontalan árvák,
És mi lesz, ha didergő rímeim
Egymást nem találják?
Hová lesz majd a szerelem,
Ha kihűl lüktető háza?
Mivé lesznek emlékeim,
A színes üveggolyók kavalkádja?
Ha egy nap eltemetik álmomat,
A köd kikönyököl a láthatáron,
És a kékje lassan betakar?
Oly jó lenne elbújni
Önmagam elől valahova;
Hol nem talál rám a pusztulás,
Oda ahol nincs betű,
Hiszen leírhatatlan,
Hogy mennyire fogsz fájni,
Te gyönyörű öregkor.
Amikor gyilkolva, gyilkos nélkül ölve,
Egyetlen barát a magány, s a közöny lesz.

 

Ha egyszer elmegyek

Ha egyszer elmegyek,
Nem kellenek a fekete lovak.
Ne kössetek fekete bokrétát,
S gyászhuszárok se álljanak,
Sorfalat nekem.
Sirató asszonyok éneke se zengjen
Ódákat emberségemről.

Ne hazudjátok, hogy jól nevelt voltam,
Csak mondjátok: ember voltam.
Engedjétek szabaddá lelkem,
Hagyjatok angyalokkal táncolnom.
Mécsesek imbolygó fényébe,
Szavaljátok versem utoljára.
S bíborba borult remény azúrjain
Kísérjetek az ismeretlen szirtek felé.

Mond, milyen színe van a halálnak?

Mond, milyen a halál csókja?
Bíborfényben pompázó, fényesen csillogó, halkan elandalító,
Vagy fekete, mint a sötét hideg éj, visító akár a háborgó szél?

Mond, milyen a feledés dallama?
Lágy és tiszta, csengő dallam, mely angyalok ajkáról száll tovább,
Vagy keserűen vontatott, mely az elmúlásba torkoló?

Mond, mit fogok érezni, amikor lecsukod szemeim?
Haragot, dühöt és félelmet,
Vagy azt, hogy mindent úgy tettem, ahogy szerettem volna?

Mond, viaszillatú lesz a pillanat majd, amikor magamhoz ölelem a csöndem?
Szelíd gyertyák sárga képe köszönti majd elmúlásom,
Vagy a hold is gyászruhát öltve nyugalomra inti a csillagokat?

Mond, lesz pompázó krizantém a sírhalom?
Leszórt lombja az ősznek takarja majd,
Vagy elszáradt virágkoszorú fon bánatot a néma sír köré?

Mond, milyen színe van a halálnak?

Az éjszakai lány

Az éjszakai lány szíve nem bont szerelem-virágot,
Afrodité teste a pénz cédája lett.
Lelkét nem tárja ki, csak formás lábait,
s lábai között, borostás férfiak izzadnak.

Mennyországra várva drága percekért,
a rotterdami kirakatban az érintés eladó.
S jöhet már bárki, bármi és akárhány
a kéjenc vágyaknak szabott ára van.

Fekete lakkcsizmák koppannak az éjszakában,
falatnyi semmiben a szépség üzletté silányul.
Miközben Ophelia csókját árverezik
egy moszkvai kupleráj mélyén.

S ha megfizeti bárki a teljes összeget
eljátssza néki, hogy ő is élvezetet.
A szerelemért hasznot húz mindenki,
hogy az üzlet végén a szennyet
hervadt virágként gyehennára vessék.

Pénzsóvár ígéretek, lélektelen mosoly
között adják-veszik a szerelmet az éjszakában.

Kilép magamból

Kilép magamból a félelem,
Múltammá lesz,
S válik
Benned konok árnyékká.

Szemedből lopok holnapot,
Igaz reményt.
S foszlik
Rongyos végítéletté.

Az Angyal

Harmincöt éve
hűséget fogadott
úgy érintett meg,
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
S ez lenne a lelkem,
hol az örökkévalóság él?
Magány és fény
bennem él,
felettem él,
velem él,

mint egy isten.
Szárnya ölelése
a hajnali igézet.
Félek majd ha elmegy,
mert ölelése lesz vétkem,
hite örök reményem.
Ha egyszer búcsúzni kell,
homlokára csókolnám
szeretetem.
Ha egyszer eljön az idő,
akkor megfordulok,
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a szent hegyre.

Háttal Neked

Te Kedves, szólni szeretnék hozzád. De mit tegyek, ha nem jönnek az őszinte szavak és szavak helyett a konok daccal takaróm el elfáradt szívem. Mondanék neked ezerszín szavakat, de ajkamon kicsordul a vér, mint forró suttogást túl erősen haraptam el a gondolatot, hörögve csúszik feljebb az üresség torkomon és megakad belezuhanok százszor a távolodó mondatok itt hagyott néma szakadékaiba. 

Ellep az egyedüllét, lassan megfojt a nesztelen idő. Néha mozdul a függöny, mintha lopódzna mögötte valaki, figyelem a rezdüléseket, mint aki szerelmesét várja. De csak a szél játszik. Benéz néha-néha egy-egy régi emlék, néhány csók és megannyi mosoly. Aztán egy pillanat alatt hajamba túr a csalódottság és a képzelet szörnyeket vetít a plafonra. 

Csendre vágyom, lebegő – ringató csendre a semmi tengerén, ahol én vagyok az egyetlenegy tiszta hangjegy. Csendet akarok üreset és ijesztőt, a hang sivatagát, ahol te vagy az egyetlenegy élő kósza mesélő.

Elmúlni vágyik a lét, kősziklán mereng az elme. Nem hallja a távoli zenét, ami az időben kereng. Messzire néz, és csak ül ott sápadtan, mint a kivérezettek. Mozdulatlanul, akár egy halott, akit temetni feledtek. 

Tudd meg, nem leszek, ha nem akarod, ne szólj, csak add rám kopottas kabátom és tudni fogom, nincs több hátra eltűnök szürke félhomályba, szavaid közti szünet szél súgta csendben. 

Tegnap még vágyakból riadtan kuporodtam melléd, örök pecsétként csókoltad számra ígéreted. Tegnap még rád bíztam magam, hisz rég beleszőtted álmaimba az éj legszebb kékjének szegélyébe varrt aranygombok, kuszán egymás mellé hulló szertelen csillogását. Ha nem látlak, üres felemben hatalmasra nő a kétségbeesés. Ha nem látjuk, keressük a szemet, melyben nem sérti fel el nem ért álmaink hitét a valóság. Tépett szélű sebekkel istenhez fohászkodunk, miközben szemem sarkából féltő tekintettel figyelem áhítatod és azon kapom magam, már nem is magamért, hanem érted imádkozom. 

A meg nem született hangok darabjaiból már régóta csendbe farag minket az idő és én nem várok semmit csak a reggelt, hogy felöltsem az éjbe-temetett szavak rongyát, a félelem redői közé szorított aggodalmam, mely elfed, takar, bújtat. 

Te Kedves, talán most még van idő, le kéne tépnünk egy szirmot, keresnünk kéne egy legördült vízcseppet, és tenyerünkre kellene tenni, hogy ne dacolunk ólom-színű álmokkal. Leghalkabb csendünkből építünk kéne szent kupolát könnyeink fölé, mert hajnalban szétgurul majd minden előre elsírt könnyünk. Engednünk kellene, hogy földhöz ragadt vágyainkra koronát fessenek az angyalok. Akkor megszűnnek a sajgó szívek fájdalma és bánatunk sem lesz már. Semmink sem lesz, ami megtéveszt. Akkor lesz majd jó, s addig, ha fáj, én úgy hagyom. 

Mit mondhatnék még, ha fáj a hang és fáj a jelentés, ha a csend is űrt teremt, és könnyebb kábán hullani a percek szakadékaiba veled.

Te Kedves, nem tudom, mit mondjak még. Hiába ölt hangot a testetlen gondolat, nyelvem görcsös csomókat bontogat, és keselyűként keringnek a percek. S talán a csendből háttal neked, amit hátrahagyok merítenek majd tinta-feketét, a szavaimra száradt erőtlen árnyalatot az angyalok.

Elszökik a nyár

Lassan földre ül a nyár,
Nyújtózva mellé heveredek.

Lassan megvénül a nyár,
Barázdái között szivárvány kevereg.

Lassan eloson a nyár,
Furcsa sebként izzik lángja.

Lassan útra kél a nyár,
Száműzi gyászát fakuló fellegek.

Lassan elszökik a nyár,
Bíborfény ruháját ágra akasztja.

Lassan elillan a nyár,
Perzselő aszálya sajgó semmivé lesz.

Lassan elköszön a nyár,
Lelkem a búcsúba beleremeg.

kép illusztráció

Rajzolj szeretettel

Rajzolj a szívembe, rajzolj valamit, amitől kiszíneződik bennem a világ. Rajzold szívembe szívedet. Rajzolj színeset, fehéret és feketét. Rajzolj szivárványt, ábrándot vagy álmokat. Rajzolj, és hagyd a lidérceket eltakarni szénporral. De szeretettel tedd! A grafit hegyével meg ne karcold, fájna, ha óvatlan lennél.

kép forrása: www.pixibay.com

Ketten

Ketten vagyunk,
csak mi ketten.
Ülünk ketten a folyó partján
csendben,
fogom a kezed,
te fogod az enyémet,
s leült közénk a némaság.
Nézzük,
hallgatjuk hosszan
amíg a víz fölött
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözik
velünk a csönd.
A fodrozó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél
és csak szótlanul
merengek tevéled.
Nem beszélsz,
és nem szólok én
sem, szavak nélkül
érzed, mit érzek,
a csendet, a végtelen
nyugalomtengert
mely ellep, s a csendben
tengek-lengek veled.
Fogod a kezem, és én
fogom a tiédet.
Nincsenek mikorok,
nincsenek miértek.
Csak most van, csak
a jelen, fogom a kezed,
s te fogod az enyémet.
Így ülünk a végtelenben,
csak mi ketten.

Vágtatva

A szavak futószáron járnak körbe-körbe,
Vakbuzgón, félszegen, jelzőtlen alázattal.
Néhányan már szétrágták kötelékük,
De a legtöbbjük megfáradt, a csodákra már vak.

Mi haszna csapódni azokhoz, kik a tűz mellett ülnek,
S elegánsan kegyelmet remélni?
Ma arra kell menni, merre az utat mérik,
Hogy ítélhessük magunk: állunk-e vagy bukunk.

De mennyivel könnyebb osztozni a koncon,
S várni a vak csodát pucér érzelmekkel.
Mint zsákmányért futni ellenszegülve,
Vágtatva, akár a be nem tört, hófehér paripa.

Szerelmes oktáva

Megérkezett a nyár, és perzselő leheletével megtölti lelkem legsetébb zugai is.  
Ma réved a boldog emlékezet, és lángvörös fénybe lobbantja a naplementét.
Ma mezei csokorba kötöm szerelmes szavaim, és teszem asztalodra.
Ma kitárom a pudvás kertkaput, és pucér lélekkel várnálak haza.  
Ma úgy rohanok tebeléd, ahogy a folyó keresi tengerét.
Ma megfejtem a hegyek titkát, érzem a virágok szédítő illatát.
Ma hallom az erdők sóhaját, látom a tengernek moraját.
Ma hiszem tündöklő szép szemeid mélyén szerelmed ragyogását.

Zakatolva

… bennem még zakatolva,

ver félre, egészre,

majd csikordul,
majdnem megáll.

… alkohollal mérgezve,

verítékben ázva,
csak hallgat némán,
zavartan.

… és megfagyott tehetetlenül,
már nem kiált, nem zakatol,
majd talán,
valaki másban.

Vasárnap reggel

A vasárnapi reggel még álomba takarózik,
szuszogva húzva magára a ködös 
pirkadatot, 
menekülne a paplan alá újra álmodni
a valóságot.

Harcra hívlak

Jössz, mint segítséget kérő kisbárány és társadul hívod a tavaszt hirdető megváltót. Kedvesen kéred lelkemet, de nem adhatom. Tépnél, mint prédáját a hiúz, te így élvezed a szív halálát. Ha húsomba akarsz harapni hát legyen, én attól vadabb vagyok és szenvedéllyel harcolok. Támadj, tedd meg! Undort szül bennem a tetted. Híres vagy és nagy csábító, kinek szavai súlyosak, és ledöntik az igazság falait. Ordít bensőmből a fájdalom, ahogy kifeszítem angyalszárnyaim és harcra hívlak, hogy a véred vegyem.

Álmodok

Van az a bizonyos pillanat, amikor leereszkedünk a csend közepére, összezárjuk szárnyainkat, öledbe fekteted fejem és én végigsimítom az arcod, s közben csodás az egymásba mártózás, ahogy szomjas ajkadhoz emelsz. Homlokod izzadságcseppjei deres léleknedveimmel vegyülnek. Hozzád hevülök, te hozzám hűlsz és szavaim hagyom, hogy lassan a csendbe olvadjanak.

Ma csak álmodom, hogy hajamba túr a kéj öt ujja, megragad, magához húz. Búgó hangon báj-dalát fújja. Vasbilincset selyemporrá zúz. Bőrömbe marnak szép körmei, érzékei véresre hasítják tudatom. Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajka szüli, lüktetése húsomig elér és izmaimban hévvel megfeszül. Meztelen testébe öltöztet, lehelete elárassza bőrömet. Elpárásítja tekintetem, és Ő csókolja számba igét.

Holnap ismét valóság lesz, hogy testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk majd egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön. Véred bennem tengerré feszül, hangod morajlása remeg, s halk szavad ott legbelül majd ismét viharként tombol. A küzdelem homállyá fakítja a fekete mindenséget. A szerelem könnyeiben alélva fürdik majd, mint beteljesült vágyakozás ledér bölcsőjében ringó izzó lélek. S egy pillanatra a világ megáll…

Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, a zene is elhalkul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad örök védelmet.

 

 

Szorongás

Vannak pillanatok, amikor leül mellém a szorongás. Utcasarkok mögött vár, ajtók mögül leskelődik, hiába rejtőzködőm mindig rám talál. Furcsa játék ez: csak ül mellettem, mintha ezer éve szeretőm lenne. Oly természetesen, miként benned is örök törvény szerint lüktet a vér. A szorongás ezer színű ölelésekor igazi érzések bújnak meg átkozott álarcok védelme mögött, felsértett lélek kérget növeszt és ilyenkor a valóság mérlegén sírni tanít.

A Kedveshez

Simogatásnak lágysága Ő,
Mellyel melengeti testem.
Suttogása édes szavaknak Ő,
Mi sejtelmes szavakkal
Hívja elő vágyam.

Éjjelnek szeme Ő,

Mely éberen őrzi álmom.

Hajnalnak sugara Ő,

Mely elsőként köszön rám

Bűvös éjszaka után a pihe-puha ágyban.

 

Szerelem tüze Ő,

Mely fellobbantja szívem.

Vágy karja Ő,

Mi biztonságban tart.

S érzem, ahogy e szerelem ereje,
Érzésekből szövött takarót terít lelkemre. 

Maradj velem

Tudod, néha úgy érzem, ha nem vigyázok, a magányom temet el.
Összenyom, megfojt, megfulladok túl korán.
Talán a következő csatában már föl nem kelek.
S akkor jönnek majd új életek, új mások, új emberek, új szerelmek, emlékképek.
Furcsán hasonlító torz képmások.
Hasonlatok.
Másik én, egy másik te.
Képtelen emlékek.
És ha egy nap elmegyek, már csak egy távolinak tűnő halott vendég leszek.
Tudod, néha úgy érzem, ha egyedül hagysz, emlékeim alá temetnek el.

Még

Még féltem az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,
Még simogat vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Még ölel szemed csillanása,
Mint felkelő napfény a reggelt,
Még látom bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

 

Még kapaszkodom beléd,

Mint cseresznye ág ritka lomjába.

Még remegek érted,

Mint sóhajod, mi itt maradt nekem.

Még eggyé válsz velem,

Mint napnyugtában langy esti szél.

Még őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.






 

 

 

Láttam a szerelmet

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, hogy ne fájjon!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, mert láttam a szerelmet!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, nem adott kegyelmet!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, amíg tudtok!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, vagy én menekülők!

Én már láttam… láttam a szerelemet, angyalként mulatott. 

A félelem

Pár éve tudatosan fordítottam el a fejem a politikától, a közéletet érintő dolgoktól. Úgy éreztem túl sok szenny, igazságtalanság, értetlenség fertőzi lelkem és elmém. Ez annyira jól sikerült, hogy a pár hónapja hazánkat is érintő menekültügyet sem vettem észre – vagy nem akartam észrevenni- jöttem mentem a városban, mint valami holdkórós.

Pár napja egy a menekültkérdéssel foglalkozó Facebook cikk és annak hozzászólásai ébresztettek fel és mind, aki ezer éves álmából riad döbbentem rá, hogy mennyire félek. Igen, ez a jó kifejezés a pillanatnyi állapotomra. A félelem! Hatvanhat hozzászólásból mindössze kettő volt, ahonnan nem fröcsögött a gyűlölet. Nem, nem szeretnék ítélkezem, csak keresem az okokat, hogy miért félünk egymástól ennyire.

Azt gondolom a félelem indokolt, a félelemnek minden esetben igaza van. Az ezer éves álmom kezdetén úgy éreztem, hogy rá kell hallgatni. Aztán idővel olyan mélyen átrágta már a lényemet, hogy észre sem vettem mikor csapott át gyűlöletbe. Nem, nem a menekültekkel volt ellenérzésem, hanem a kialakult helyzettel. Nem értettem mi történik országunkban, nem értettem a reakciómat, nem értettem a világot, sőt a menekülteket sem értettem. Helyette, amikor jött valaki, aki ébreszteni akart, elzavartam: „hagyj aludni, siess te a világ megmentésére".

A kialakult előítéletek kapcsán különösen érzékelhető, hogy mindennapi életünket és a közéletet mennyire átitatja a félelem, a félelemkeltés lehetősége, ereje, lendülete. Nagyon veszélyes játékszer ez a politikai megnyilvánulások hadszínterén, mert olyan dinamikája van, ami könnyen elveszítheti a kontrollálhatóságot. Mégis gyakran és előszeretettel alkalmazzák, mert hatékony fegyver. Ezért gondolkodtam el a félelem és a szeretet természetéről. Nem politikusként, nem szociális szakemberként, hanem leginkább érző emberként.

A legtöbb ember azt gondolja, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, pedig nem így van. A szeretet ellentéte a félelem: a másságtól, az idegentől, a furcsától, az ismeretlentől. A félelem természetes reakció, emberi, hozzátartozik a létezés törékeny lényegéhez.

Akkor viszont mi a baj a félelemmel, ha ennyire szükségszerű?!

Csupán annyi, hogy a félelem olyan kaotikus őserő, amely sűrű ködként a tudatunkra telepedve képes átvenni az irányítást felettünk. Ilyenkor persze kétes értékű előzékenységével rögtön a segítségünkre siet az okosság, ami gyorsan felment minket. Logikusan, érvekkel sokszorosan alátámasztja, hogy az adott pillanatban, és helyzetben éppen miért is nem kell szeretnünk.

Elérkeztünk a lényeghez. Ha pedig a szív már gyűlöl, akkor ismét előtérbe lép az okosság és a fülünkbe súgja, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy ez a metsző és frusztráló érzés eltűnjön belőlünk. Hiszen képtelenség gyűlöletben élni, mert a gyűlölet letörli a nappalok arcáról a derűt és nem hagy teret az álmokkal pihentető éjszakáknak. Egyetlen ellenszere van csupán: megsemmisíteni a gyűlölet tárgyát, méghozzá, ha lehetséges mindenestül. Úgy, hogy nyom se maradjon, ami rá emlékeztet.

Aztán mikor elpusztítottuk a gyűlöletünk tárgyát és fotelunkban komfortosan hátradőlve várjuk a jól kiérdemeltnek gondolt belső békét és azt, hogy visszaköltözzön a szívünkbe a szeretet, hirtelen mély döbbenettel felriadunk. Mert észrevesszük, hogy közben valami történt, amire nem számítottunk, amire nem gondoltunk, amit nem terveztünk.

Közben pedig hangosan kiabáljuk, vagy csak halkan súgjuk, érveljük a másik fülébe: Ne jöjjenek ide idegenek, mert veszélyesek, betegségeket terjesztenek, lerombolják a kultúránkat, megrontják a gyermekeinket! Egyébként is, miért kell az adófizetők pénzéből etetni őket? Akinek okos telefonra telik, az vegyen magának élelmet!

Voltak durvább hozzászólások is, melyeket csak azért nem idézek most ide, mert nem szeretnék magam is abba a folyóba lépni, amelyen a menekültek elleni gyűlöletkampányt folytató kormány evickél.

Végezetül megérkezünk oda, hogy kényelmes biztonságot jelentő fotelünkből érzéketlen kövek váljunk, akik nem tudják, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol a félelmek véget érnek. Akik nem tudják, hogy nem létezhet emberi közelség, gyengédség, szenvedély – ha hagyjuk, hogy a félelmeink szabjanak határt a szeretetünknek.

Kell lennie annyi erőnek bennünk, hogy a hatalom által elénk tartott, a gyűlölet ábrázatát mutató, torztükörről letöröljük a megtévesztés szutykát és szembenézzünk valódi önmagunkkal. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor tényleg van mitől, kiktől félnünk.

Rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit

Megülnek a sarkokban perceim, 
Lassan vánszorog a tenni akarás.

Hangod bennem, mint hívatlan 

Sötétben száradt túlexponált kép

Negyed óra, s mennem kell
Benned hagyva minden vágyam és álmom
Várhatsz rám, talán még visszajövök.
Legalább te higgyél benne.

Gennyedző lelkek fertőzik a város utcáit,
Alattomosan kúsznak, mind beljebb jutnak,
Házak falán fekete árnyak dalolnak,
Ölnek, pusztítanak majd a rothadás hajnalán. 

Őszinte szemekre hazug álmok jönnek,
Fáradt testekre jeges ágyak várnak,
Szennyezett szavak, szavakat dobálnak,
Üresek, súlyosak, sárosak és mocskosak.

Nincs ki mondja: meddig még,
A hazug szavakból mikor lesz elég,
Ma rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit,
Mire egykor büszkék voltunk, ma foszlik.

Te Kedves

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor kinn vihar van, amikor kinn tömeg van, amikor érzelmek csapnak össze a téren, és emberek nem otthon vannak a családjukkal, mert nem is tudom, hogy van-e egyáltalán családjuk, akkor tudom, hogy jó amiért veled együtt lehetek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor gondolnék valakire, amikor megállok egy pillanatra, vagy kettőre, amikor néha egyedül eszem, élek az emlékekből, és várom a következőket.

Te Kedves… jó,, hogy vagy nekem. Amikor sajnálom azokat, akiknek ez nem adatott meg. Akik egyedül vannak mindig, akik ülnek a téren, és haverokkal isznak, akik üvöltenek, és céljaikban a „haza” és a „mindenki” van benne, csak éppen nincs otthonuk, és nincs senkijük.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor bezárom az ablakot, és kizárom a tévét, és azt érzem, hogy meg kell tartanunk a világunkat ilyen kereknek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor tudom, hogy ugyanezt érzed, vagy valami nagyon hasonlót, és most még nem is félek, hogy ez valamikor másképpen lehet.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor miért van az, hogy ezek a nagyon jó dolgok nekem azokkal összehasonlításban jutnak csak eszembe? Miért van, hogy látni kell ahhoz a nyomorúságot, hogy igazán értékelni tudjuk a szépséget? Miért van, hogy a hideg víz emeli ki a meleg víz selymességét, és a sötét éjszaka a fény szeretetét, a fejekben való sötétség a tudás iránti vágyat.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Most tényleg haladunk mi, vagy a többiek visszafelé? Azon kapom magamat, hogy máris elgondolkoznék olyanon, ami nincs is benne az életünkben.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Most kérek tőled: Ne engedd, hogy behozzam a terünkbe azt, ami nincs is benne. Legyen ez nekünk a szent kör.

Te Kedves… ugye segítesz? 

Karácsonyi ajándék

Halkan köszön rám az ünnep, ahogy emlékek közt talál. Régen volt, nagyon régnek tűnik, mégis, karácsony közeledtével előbukkan a múlt útvesztőiből kinyújtja felém karjait és szívemben feldobban a régi öröm.

Különös hangja voltak akkoriban a csendnek. Szenteste volt. Kint sötét, bent két testvér játszott a szobában. A kisebb, egy kisfiú olyan izgatott volt, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Ma jön a Jézuska. Nem érdekelte, hogy mit hoz vagy, hogy hoz e valamit egyáltalán, a kisfiút csak az érdekelte, hogy találkozni fognak. Szinte remegtek a végtagjai annyira várta a találkozást. Testvére igyekezett a játékra terelni a figyelmét, de a kicsinek egyre csak a Jézuskával való találkozáson járt az esze. Egyszer csak csöngettek.

- Megjött a Jézuska!- Ugrott fel a fiú és rohant volna a szobaajtó felé, de testvére megfogta a kezét.

- Bújjunk be gyorsan az ágy alá!- Mondta a nagyobb és kezdte betuszkolni a kicsit, majd maga is bemászott mellé.

- Lehet, hogy a krampuszok azok és elvisznek téged. - Figyelmeztette a nagyobb testvér. A kicsi erre megszeppent. El ne vigyék a krampuszok, hiszen ő a Jézuskára vár. Nagyon kíváncsi volt, azt se bánta volna, ha a krampuszok jöttek, csak kimehessen, és saját maga megbizonyosodjon arról, hogy ki az, hiszen ha a Jézuska az, úgy elmulasztja a találkozást.

Szeretett volna kimászni és kirohanni a szobából, de testvére ölelése fogva tartotta. Aztán anyukájuk bejött a szobába és mondta, hogy itt járt a Jézuska és hozott valamit. A gyerekek kimásztak az ágy alól és türelmetlenül átszaladtak a másik szobába. A kisfiú kereste, hátha ott van még a Jézuska, de csak egy nagy díszes karácsonyfát látott és alatta becsomagolt ajándékokat. Csalódott volt és a testvérét hibáztatta, amiért az visszatartotta őt és így elmulasztotta a nagy találkozást a Jézuskával. Következő évben már ő is részt vett a fa feldíszítésében, mert a család nem akarta kitenni őt még egy ilyen csalódásnak. A kisfiú megtudta az igazat, de még ma, felnőttként is sajnálja azt az elmulasztott találkozást.

Ma sincs ez másként,  ugyanúgy jó érezni a karácsony titkait, rálelni fiókok mélyén, hinni, hogy itt volt ma, remegve várni és izgatottan megnézni az ágy alatt, hogy ott hagyta ajándékul a karácsony ragyogását.

Délutáni csókok

Azok a délutáni csókok! Mennék én értük világgá, kergetném őket, mint egy régi álmot, ami sosem volt. Elveszett messze a sötétben. Futnék én, de nem találom. Zajos érintés, remegő ölelés, buta csókok, alkonyba fordult pillanat…  a titkokat rejtő szavak támasztják a falakat.

A hely, aminek nincs neve

Az éjszaka, mint szótlan eskük az éjben láttam arcodat. Álmomban arra mentem, hol a fehér lapról messze tűntél, és kerestelek volna még annyi helyen. A kövekben, a lámpák veszett fényében, emberek mosolya mögött, egy könyv lapjai közt, a forgatagban, egy koszos oszlopnak dőlve.

….

Aztán észrevettelek a kirakat üvegében megcsillanva. Az kacér pillantás, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott valamit az örökkévalóság aranyából, amiben volt valami mennyei, amiben benne voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén. 

Kezedet nyújtottad felém és én levetkőztem előtted, hogy lásd én is tiszta vagyok. Készen arra, hogy átlépve kövessem nyomodat a végtelen semmiben. Kérve, hogy vigyél el arra a helyre, aminek nincs neve.

Szemed kék tavában
fürdik a fekete világ, 
megszűnik minden gondolat,
megszűnnek a szavak, csend van,
csend uralja a mindent.

(Lillafüred, Hámori tó)

A szerelem függője

én igen. szépség, boldogság. önfeledtség, elmerülök bennük, semmi kétség. elkábít, láthatatlanul kering bennem, átjárja szívem, testem, lelkem egyaránt. ereim túlcsordulnak tőle, szemem előtt csodák tűnnek fel és buknak alá, megszűnik a külvilág. zenévé torzul minden zaj, fehérré. szűz hóként lebegek és a földön járok egyszerre. ha megérint az idő állni látszik, mégis, a mozdulatlan óramutató nem tartóztatja fel zuhanásom az őrületbe. félelem fájdítja meg fejem. sötét képek peregnek szemem előtt, hörgés tör fel a mélyből, melybe zuhanni kezdek. tény a szer hat, egyre erősebben. rettegéssé fajul minden szavam, gondolataim csak a megváltást várják. soha többet, még egyszer sosem. biztossá erősítem a tényt. elcsitul a világ. eső kezd hullani, narancs, mint a frissen kelő nap. szavak úsznak a levegőben, hullámzik az ég. hánykolódom, valaki elkapja a lábam. húz, nem ereszt. nem enged túl messzire szállni. már megint… megadja, amire vágyok. … mindig. … hogy tudnám nélkülözni. hisz olyan boldoggá tesz. megtölt, életet ad .… szeretem … így lettem függő. a szerelem függője.

az út
ami ledönti a látszat falát
ami segít 
ami úgy tesz
hogy még most is
elmenekülhess

Soha nem felejtünk el...

Csak állok magammal és nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt 
Szívekben élő igazi arcokat.

Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.

Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar, 
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.

Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.

Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy, 
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.

Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.

Cím nélkül

Léket vág bennem a tehetetlenség ahogy rám nézel, és tudom, épp próbálod megfejteni a pillantásom, ami ezer közül csak egy, és igazából most nem is az enyém. Egy betegség bámul rád helyettem.

Szívesen átváltoznék most. Akármi mássá, ami nem én vagyok, hogy álcázzam kicsit a gyengeséget. Bár megtehetném. Mert nem akarom, hogy ennyire félj. Csak azt, hogy könnyebb vagy egyszerűbb legyen, én pedig újra több, mint egy sápadt arcra vésett halálos ítélet.

Lennék a kedvedért...

... hang, ami a néma torkában rekedve csak üres levegőt kiált.

... a sóhaj egy élet utolsó mondata után. De a szívdobbanás is: az első.

... a gondolat, amit csak lehunyt szemmel látni.

... a gyógyszer, ami a betegség ellenszere.

... az ismeretlen a hídon, aki sem ugrani, sem maradni nem mer.

... az utolsó, aki a füledbe súgja: nem bírom tovább.

És most... én lennék a kicsi, hogy te nagy lehess.

És ahogy a fájdalom komor falai közé is egyedül lépsz be, úgy arra a messzi helyre is nélkülem indulsz majd, ahonnan nem szoktak visszajönni az emberek.

Nem tudhatom

Nem tudhatom, én csakis sejthetem,
Egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen
Nem mondanám el senkinek sem
Elrejteném
Mélyen
Magamban
Elfelejteném társaságban
Nem venném elő, csak ha egyedül vagyok
Nem látná senki
Csupán a vakok
Nem tudná meg senki, esküszöm neked…
Egy szemvillanást
Egy tekintetet
S én megadok mindent, amit lehet
Ennyiért egy világgal fizetek
Csak a tükör túloldalán
Halkan
Nem tudhatom, én mit festenek a szavak.

Sír az eső

Egész nap csak sír,
Sír az eső,
Nincs, nem is volt,
És soha nem is lesz senki,
Ki fájdalmát igazán megértené…
S talán ez az ő igazi bánata.

Színtelen

Választ vársz, ám a kérdést fel sem teszed. Mert nem tudod, mit kérdezz. Úgy érzed, ha kérdezel, csak tudatlanságodnak adsz hangot, s hogy ettől kevesebbé, sebezhetővé válsz. 

Beszélek hozzád, elmondom mi fáj, mi szerez örömöt és mintha meg sem hallanád. Kérdést viszont nem kapok, melyből tudnám, neked melyik út járható. Mintha egy üres, hófehér fal előtt állnék, amit szívesen festenék, de te ott állsz és a színeket fekete festékkel takarod el, s közben a hófehér tisztaságot sírod vissza.

Kérdezem miért, de nem hallod. Keret kell, szabály, amelyhez tarthatod magad, s engem is. Ám a színeknek határ nem szabható, megállíthatatlanul hömpölyögnek tovább. A fekete sem fekete többé, hanem csak elkeseredett próbálkozás, amelyen átüt az eredeti.

Mond, miért nem engeded a színeket önmagukban létezni?

Szerelmesen

Talán én is eltűnök egyszer, mint eső után a szivárvány,
Talán hiányzom majd neked, ha elönt a magány.
S talán én sem leszek több elfelejtett szónál,
S tán újra hiányzom majd, ha már nem leszek, s te mégis hozzám bújnál.
Szeress, ölelj míg itt vagyok veled,
Szeress úgy, hogy szerethesselek!
Szeress így aki és ami vagyok,
Szeress úgy ahogy én szeretni akarok!

Amikor minden a szenvedély körül forog

Pizza, Focaccia, Italia, L’amore, Perfetto, Ciao … Imádom ezeket a szavakat! Nincs még egy olyan nyelv, amelyen ilyen pazarul vad kézmozdulatokkal kísérve lehet affektálni és még az is őrült szenvedélyesen hangzik, amikor fél kiló paradicsomot kérünk a piacon. És igen, telefonálás közben is mutogatnak. Nem, nem szándékosan, egyszerűen tudatalatti kifejezőeszközzé válik a kézzel formált nyelv.
Hogy mit imádok az olaszokban? A temperamentumot. Ez az a varázserő, amitől "dolce a vita" fűszeresek az emberek, és szerelem tölti meg a mindennapot. A bizsergés zsigeri szinten, az élet szeretete, barátok, család. Lenyűgöz az a felfogás, hogy egy egységet alkotunk, mi, a család, a legfontosabb szövetségesei egymásnak, amíg világ a világ.
Az olasz férfiak köztudottan csapodárak – vagy legalábbis mi ezt gondoljuk róluk. A verbális Casanovák, akik minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy bókoljanak akár egy vadidegen nőnek is. De itt megáll a dolog, csupán a jóleső érzés marad meg benned, hiszen melyik nő ne örülne egy mosolynak és egy-egy elismerő szónak? Ártatlan ám annál kedvesebb gesztus, amibe azonban nem kell többet belegondolni, mint amennyire hivatott: kifejezni a plátói hódolatot és tudatni vele, mennyire gyönyörű nő. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy határozottan különbség van az északi és a déli olaszok között (nem csak e téren!) s míg egy északi büszkén húzza ki magát, ha megbámulják a barátnőjét, addig egy szicíliai forrong a féltékenységtől (sokkal kevesebbtől is, hiszen az is elég, ha imádott nője beszélget egy másik férfival).
La bella figura egy olasz kifejezés az olasz nőre, aki odafigyel a részletekre. A genetika sokat segített rajtuk, hiszen puha, napbarnított bőrük és fényes, ragyogó hajuk önmagában megkülönbözteti őket más nemzetek nőitől. Mindez egészséges önbizalommal és ízléses ruhákkal párosítva bámulatos kombinációt alkot – a nő, akinek nem csak saját megjelenése, de gesztusai, viselkedése és szavai is harmóniában vannak és kifejezik személyiségét. Akinek tökéletes kiegészítője az olasz férfi.
Buon appetito! Kihagyhatatlan megemlítenem, hogy milyen különleges kulináris élmény minden tál étel. Mert ez a paradicsom tényleg édesebb és a szósz tényleg sokkal intenzívebb. Mert ez a sajt valóban zamatosabb és képtelenség választani, annyi fajta létezik. Mert egy tál tésztánál igenis van jelentősége a kérdésnek: milyen tésztából szeretnéd. Mert ez az olivabogyó Mekkája, ahol egy átlagos piacon minimum 10 féle változatát találod. Az “aperitivo” több, mint egy fő étkezést megelőző előétel – sokkal inkább közösség- és családépítő funkciója van minden egyes együtt elfogyasztott olivabogyónak, szalámi szeletnek vagy épp mortadellának. Először nem értettem, miért ragaszkodnak hozzá, hogy vasárnap már 11-kor elkezdjék az előételek csipegetését, de aztán megértettem: miközben lassan kiélveznek minden falatot, megáll a világ, csakis az ízekre figyelnek. Másodlagos funkciója pedig az, ahogyan tényleg semmi más nem létezik, csak a jóízű beszélgetés a barátokkal és a családdal.
A mediterrán lelkületűek kicsit erőteljesebben élik meg az élet drámáit, és vicces, de tény, hogy minden, de minden a szenvedély körül forog az olaszoknál is.

Ajtók

Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.

A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Ijedten néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas légüres térbe kerültem. Nem zuhantam, nem repültem. Egyszerűen csak lebegtem a semmi közepén. Körülöttem emlékek, vágyak megélt érzések lebegtek. Némely idegen, mások pedig teljesen ismerősek voltak. Értetlenül csak lebegtem és hirtelen fájó nyilallást éreztem a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú, gonosz képű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít. Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Nő voltam. Magas, vékony, hófehér bőrű, vörös hajjal. Bőröm ütlegektől sebes. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész testemen. Az ostor ismét lecsapott, és amikor hátranéztem már nem a fekete hajó gonosz képű öregembert láttam, hanem saját magamat fedeztem fel bántalmazómban. Mintha csak észre sem vette volna, hogy mit csinál. Meg sem rezdültek az arcvonások. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni.

A következő pillanatban, újra a folyosón voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam a kilincset, amikor valaki hátulról. Egy öreg, szakállas férfi állt meg mellettem. Figyelmeztetett, hogy ne lépj be gyerek. Figyelmeztet, hogy a jelenlétem még itt időzik. Nem fog békén hagyni Ezek a sebek nem tűnnek, gyógyulnak Ez a fájdalom túl igazi. Túl sok, amit az idő nem tud eltörölni. Majd kérdezte, hogy emlékszem-e még rá. Emlékszem-e arra, amikor sírtam letörölt az összes könnyem. Amikor sikítottam elűzte az összes félelmem, és arra hogyan fogta a kezem, éveken keresztül. Majd a naptól cserepesre száradt remegő barázdás kezei közé vette arcom „soha nem vagy egyedül” és csak akkor ismertem fel kit takar az öregember mosolya.   

De már késő volt a mozdulat megindult és az ajtó mögött feltárult minden.

Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma ruhát viselő férfiak jelentek meg a teremben, ahol éppen álltam, egyedül. Megragadtak és magukkal cipelték. Nem ellenkeztem.  

A következő pillanatban, egy hatalmas teremben voltam. Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb férfi ült. Előttük álltam én. Majd az egyikük felállt oda jött és arcon vágott. Elestem. A vének istenkáromlással, paráznasággal, erkölcstelenségre csábításával, vérfertőzéssel és az igazság tudatos elfedésével vádoltak, rágalmak tengerét zúdítva rám. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen itt a kezemben az igazság, de durván visszanyomtak a helyemre. A kezemből a papírt kitépték, mondván nem ér az már semmit. Értetlenül néztem körül. Hol a megmentőm. Hát nincs itt egy ember sem, aki megmagyarázhatná az igazam. Miért nem hisznek nekem? Az ítélet perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a könnyeimet nyeldestem.

Majd hirtelen egyforma vörös ruhát viselő nők jelentek meg a teremben és mind vadászat után a zsákmányt, úgy hajították elém a földre egy idegen férfi holtestét. Csak amikor felemelték a fejét döbbentem rá, hogy én vagyok az áldozat. Megöltek még mielőtt megszületett volna az ítélet. A többiek mutogatva elmesélték, hogy menekülés során halt meg, majd értésemre adták, ha nem állok be a sorba, ha ellenkezem, ha nem adom meg magam én is így járhatok.

Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé.

Újabb ajtók, újabb kilincsek.

A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.

Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés tolongott az körülöttem, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem utat:

MIÉRT?

Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém. 
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át.  Homlokon csókolt, s én felébredtem.

Feketén fehér

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy." 

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.

Új utakon

Igen, már tudom! Ez itt és most a változás kora, egyre csökken a táv és az idő, s magát, mint lehetőség kínálja. Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető! A régi rögtől el kell szakadni, fel kell törni a csend némaságát, és a csodák korát meg kell nyitni, moccanjon a teremtő akarás, akkor is, ha véres szilánk hullik. Már semmit sem érnek a nagy szavak, ha a jövő ismét a múlt marad. Üvölt a csönd, tombol az ősharag, mert a szárnyalás több mint a semmi.
Már tudom, új utakon kell előre menni!

Szeretem a reggelt!

A reggel mindig lehetőséget jelent. Alkalmat arra, hogy megéljük az életünk egy újabb darabját. Reggel még nem tudjuk, milyen lesz az előttünk álló nap. Nem tudjuk, vidámak leszünk-e, vagy szomorúak, unalmas óráknak nézünk elébe, vagy mozgalmas perceket élünk majd meg.

Szeretem a hétköznapok kávéillatú reggeleit. A lassan éledező, majd egyre gyorsuló iramban pörgő világ neszeit, zajait. A zuhany lágy melegét, ami még az ágyat idézi, a jéghidegét, ami a feladataimra készít. A búcsú puszikat, ahogy mindenki elindul a maga kis függetlenségébe.

Szépek a hétvégi reggelek. Lassúak, álmosak, bújósak, lusták, szerelmesek.

A feltöltődést indítják be, a kötelességnélküliség érzésével indulnak. Még a kávé is ráér....

De a szabadnap reggelei az igaziak! Olyankor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek. Ezeken a reggeleken kifelé figyelek. Nézem, ahogy felébred a világ. Ahogy csikorogva beindul az élet.

Kimegyek a piacra, vagy elmegyek sétálni. Beülök egy kávézóba és ráérősen élvezem a pillanatot. Beengedem magamba a környezetből jövő jelzéseket.

Néha órákig tart, míg megszólalok....

Szeretem a reggelt, ahogy álmosan ölel át. Úgy szeretem a reggelt, ahogy szeretek nézni rád.

neked-veled

Valahol most gondolataidba meredsz,
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.

Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.

Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.

Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.

Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.

Kezek már rég nem nyúlnak

Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.

Áll és néz és nem ért,

Hogy önön szülte élve temet.

Hajóra száll idő lassan,

Csendesen siklik tova,

A rajta utazó remény

Tán a holnap vándora.

Már-már ködbe vész

E tüzes rajzolat

Melyet a lemenő nap tüze

Vörös árnyként fest oda

Hol tengerként árad

Folyóként lázad a gondolat.

Lelkek kavargó szelében

Oly nehéz egy légzés

Mely szíveket elérne

Hiú reménység…

Kezek már rég nem nyúlnak

Sem segítségért

Sem megmentésért

E kartalan csendben

Üres tekintet

Vajon mire vár?

Ha ezt megtudja,

Beköszönt a vég.