Ha egyszer elmegyek,
Nem kellenek a fekete lovak.
Ne kössetek fekete bokrétát,
S gyászhuszárok se álljanak,
Sorfalat nekem.
Sirató asszonyok éneke se zengjen
Ódákat emberségemről.
Ne hazudjátok, hogy jól nevelt voltam,
Csak mondjátok: ember voltam.
Engedjétek szabaddá lelkem,
Hagyjatok angyalokkal táncolnom.
Mécsesek imbolygó fényébe,
Szavaljátok versem utoljára.
S bíborba borult remény azúrjain
Kísérjetek az ismeretlen szirtek felé.
2016. október 31., hétfő
2016. október 29., szombat
Mond, milyen színe van a halálnak?
Mond, milyen a halál csókja?
Bíborfényben pompázó, fényesen csillogó, halkan elandalító,
Vagy fekete, mint a sötét hideg éj, visító akár a háborgó szél?
Mond, milyen a feledés dallama?
Lágy és tiszta, csengő dallam, mely angyalok ajkáról száll tovább,
Vagy keserűen vontatott, mely az elmúlásba torkoló?
Mond, mit fogok érezni, amikor lecsukod szemeim?
Haragot, dühöt és félelmet,
Vagy azt, hogy mindent úgy tettem, ahogy szerettem volna?
Mond, viaszillatú lesz a pillanat majd, amikor magamhoz ölelem a csöndem?
Szelíd gyertyák sárga képe köszönti majd elmúlásom,
Vagy a hold is gyászruhát öltve nyugalomra inti a csillagokat?
Mond, lesz pompázó krizantém a sírhalom?
Leszórt lombja az ősznek takarja majd,
Vagy elszáradt virágkoszorú fon bánatot a néma sír köré?
Mond, milyen színe van a halálnak?
Bíborfényben pompázó, fényesen csillogó, halkan elandalító,
Vagy fekete, mint a sötét hideg éj, visító akár a háborgó szél?
Mond, milyen a feledés dallama?
Lágy és tiszta, csengő dallam, mely angyalok ajkáról száll tovább,
Vagy keserűen vontatott, mely az elmúlásba torkoló?
Mond, mit fogok érezni, amikor lecsukod szemeim?
Haragot, dühöt és félelmet,
Vagy azt, hogy mindent úgy tettem, ahogy szerettem volna?
Mond, viaszillatú lesz a pillanat majd, amikor magamhoz ölelem a csöndem?
Szelíd gyertyák sárga képe köszönti majd elmúlásom,
Vagy a hold is gyászruhát öltve nyugalomra inti a csillagokat?
Mond, lesz pompázó krizantém a sírhalom?
Leszórt lombja az ősznek takarja majd,
Vagy elszáradt virágkoszorú fon bánatot a néma sír köré?
Mond, milyen színe van a halálnak?
2016. október 5., szerda
Az éjszakai lány
Az éjszakai lány szíve nem bont szerelem-virágot,
Afrodité teste a pénz cédája lett.
Lelkét nem tárja ki, csak formás lábait,
s lábai között, borostás férfiak izzadnak.
Mennyországra várva drága percekért,
a rotterdami kirakatban az érintés eladó.
S jöhet már bárki, bármi és akárhány
a kéjenc vágyaknak szabott ára van.
Fekete lakkcsizmák koppannak az éjszakában,
falatnyi semmiben a szépség üzletté silányul.
Miközben Ophelia csókját árverezik
egy moszkvai kupleráj mélyén.
S ha megfizeti bárki a teljes összeget
eljátssza néki, hogy ő is élvezetet.
A szerelemért hasznot húz mindenki,
hogy az üzlet végén a szennyet
hervadt virágként gyehennára vessék.
Pénzsóvár ígéretek, lélektelen mosoly
között adják-veszik a szerelmet az éjszakában.
Afrodité teste a pénz cédája lett.
Lelkét nem tárja ki, csak formás lábait,
s lábai között, borostás férfiak izzadnak.
Mennyországra várva drága percekért,
a rotterdami kirakatban az érintés eladó.
S jöhet már bárki, bármi és akárhány
a kéjenc vágyaknak szabott ára van.
Fekete lakkcsizmák koppannak az éjszakában,
falatnyi semmiben a szépség üzletté silányul.
Miközben Ophelia csókját árverezik
egy moszkvai kupleráj mélyén.
S ha megfizeti bárki a teljes összeget
eljátssza néki, hogy ő is élvezetet.
A szerelemért hasznot húz mindenki,
hogy az üzlet végén a szennyet
hervadt virágként gyehennára vessék.
Pénzsóvár ígéretek, lélektelen mosoly
között adják-veszik a szerelmet az éjszakában.
2016. szeptember 23., péntek
Kilép magamból
Kilép magamból a félelem,
Múltammá lesz,
S válik
Benned konok árnyékká.
Szemedből lopok holnapot,
Igaz reményt.
S foszlik
Rongyos végítéletté.
Múltammá lesz,
S válik
Benned konok árnyékká.
Szemedből lopok holnapot,
Igaz reményt.
S foszlik
Rongyos végítéletté.
2016. augusztus 31., szerda
Az Angyal
Harmincöt éve
hűséget fogadott
úgy érintett meg,
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
S ez lenne a lelkem,
hol az örökkévalóság él?
Magány és fény
bennem él,
felettem él,
velem él,
hűséget fogadott
úgy érintett meg,
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
S ez lenne a lelkem,
hol az örökkévalóság él?
Magány és fény
bennem él,
felettem él,
velem él,
mint egy isten.
Szárnya ölelése
a hajnali igézet.
Félek majd ha elmegy,
mert ölelése lesz vétkem,
hite örök reményem.
Ha egyszer búcsúzni kell,
homlokára csókolnám
szeretetem.
Ha egyszer eljön az idő,
akkor megfordulok,
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a szent hegyre.
Szárnya ölelése
a hajnali igézet.
Félek majd ha elmegy,
mert ölelése lesz vétkem,
hite örök reményem.
Ha egyszer búcsúzni kell,
homlokára csókolnám
szeretetem.
Ha egyszer eljön az idő,
akkor megfordulok,
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a szent hegyre.
2016. augusztus 30., kedd
Háttal Neked
Te Kedves, szólni szeretnék hozzád. De mit tegyek, ha nem jönnek az őszinte szavak és szavak helyett a konok daccal takaróm el elfáradt szívem. Mondanék neked ezerszín szavakat, de ajkamon kicsordul a vér, mint forró suttogást túl erősen haraptam el a gondolatot, hörögve csúszik feljebb az üresség torkomon és megakad belezuhanok százszor a távolodó mondatok itt hagyott néma szakadékaiba.
Ellep az egyedüllét, lassan megfojt a nesztelen idő. Néha mozdul a függöny, mintha lopódzna mögötte valaki, figyelem a rezdüléseket, mint aki szerelmesét várja. De csak a szél játszik. Benéz néha-néha egy-egy régi emlék, néhány csók és megannyi mosoly. Aztán egy pillanat alatt hajamba túr a csalódottság és a képzelet szörnyeket vetít a plafonra.
Csendre vágyom, lebegő – ringató csendre a semmi tengerén, ahol én vagyok az egyetlenegy tiszta hangjegy. Csendet akarok üreset és ijesztőt, a hang sivatagát, ahol te vagy az egyetlenegy élő kósza mesélő.
Elmúlni vágyik a lét, kősziklán mereng az elme. Nem hallja a távoli zenét, ami az időben kereng. Messzire néz, és csak ül ott sápadtan, mint a kivérezettek. Mozdulatlanul, akár egy halott, akit temetni feledtek.
Tudd meg, nem leszek, ha nem akarod, ne szólj, csak add rám kopottas kabátom és tudni fogom, nincs több hátra eltűnök szürke félhomályba, szavaid közti szünet szél súgta csendben.
Tegnap még vágyakból riadtan kuporodtam melléd, örök pecsétként csókoltad számra ígéreted. Tegnap még rád bíztam magam, hisz rég beleszőtted álmaimba az éj legszebb kékjének szegélyébe varrt aranygombok, kuszán egymás mellé hulló szertelen csillogását. Ha nem látlak, üres felemben hatalmasra nő a kétségbeesés. Ha nem látjuk, keressük a szemet, melyben nem sérti fel el nem ért álmaink hitét a valóság. Tépett szélű sebekkel istenhez fohászkodunk, miközben szemem sarkából féltő tekintettel figyelem áhítatod és azon kapom magam, már nem is magamért, hanem érted imádkozom.
A meg nem született hangok darabjaiból már régóta csendbe farag minket az idő és én nem várok semmit csak a reggelt, hogy felöltsem az éjbe-temetett szavak rongyát, a félelem redői közé szorított aggodalmam, mely elfed, takar, bújtat.
Te Kedves, talán most még van idő, le kéne tépnünk egy szirmot, keresnünk kéne egy legördült vízcseppet, és tenyerünkre kellene tenni, hogy ne dacolunk ólom-színű álmokkal. Leghalkabb csendünkből építünk kéne szent kupolát könnyeink fölé, mert hajnalban szétgurul majd minden előre elsírt könnyünk. Engednünk kellene, hogy földhöz ragadt vágyainkra koronát fessenek az angyalok. Akkor megszűnnek a sajgó szívek fájdalma és bánatunk sem lesz már. Semmink sem lesz, ami megtéveszt. Akkor lesz majd jó, s addig, ha fáj, én úgy hagyom.
Mit mondhatnék még, ha fáj a hang és fáj a jelentés, ha a csend is űrt teremt, és könnyebb kábán hullani a percek szakadékaiba veled.
Te Kedves, nem tudom, mit mondjak még. Hiába ölt hangot a testetlen gondolat, nyelvem görcsös csomókat bontogat, és keselyűként keringnek a percek. S talán a csendből háttal neked, amit hátrahagyok merítenek majd tinta-feketét, a szavaimra száradt erőtlen árnyalatot az angyalok.
2016. augusztus 27., szombat
Elszökik a nyár
Lassan
földre ül a nyár,
Nyújtózva mellé heveredek.
Lassan megvénül a nyár,
Barázdái között szivárvány kevereg.
Lassan eloson a nyár,
Furcsa sebként izzik lángja.
Lassan útra kél a nyár,
Száműzi gyászát fakuló fellegek.
Lassan elszökik a nyár,
Bíborfény ruháját ágra akasztja.
Lassan elillan a nyár,
Perzselő aszálya sajgó semmivé lesz.
Lassan elköszön a nyár,
Lelkem a búcsúba beleremeg.
Nyújtózva mellé heveredek.
Lassan megvénül a nyár,
Barázdái között szivárvány kevereg.
Lassan eloson a nyár,
Furcsa sebként izzik lángja.
Száműzi gyászát fakuló fellegek.
Lassan elszökik a nyár,
Bíborfény ruháját ágra akasztja.
Lassan elillan a nyár,
Perzselő aszálya sajgó semmivé lesz.
Lassan elköszön a nyár,
Lelkem a búcsúba beleremeg.
![]() |
| kép illusztráció |
2016. augusztus 16., kedd
Rajzolj szeretettel
Rajzolj a szívembe, rajzolj valamit, amitől kiszíneződik bennem a világ. Rajzold szívembe szívedet. Rajzolj színeset, fehéret és feketét. Rajzolj szivárványt, ábrándot vagy álmokat. Rajzolj, és hagyd a lidérceket eltakarni szénporral. De szeretettel tedd! A grafit hegyével meg ne karcold, fájna, ha óvatlan lennél.
![]() |
| kép forrása: www.pixibay.com |
2016. július 10., vasárnap
Ketten
Ketten vagyunk,
csak mi ketten.
Ülünk ketten a folyó partján
csendben,
fogom a kezed,
te fogod az enyémet,
s leült közénk a némaság.
Nézzük,
hallgatjuk hosszan
amíg a víz fölött
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözik
velünk a csönd.
A fodrozó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél
és csak szótlanul
merengek tevéled.
Nem beszélsz,
és nem szólok én
sem, szavak nélkül
érzed, mit érzek,
a csendet, a végtelen
nyugalomtengert
mely ellep, s a csendben
tengek-lengek veled.
Fogod a kezem, és én
fogom a tiédet.
Nincsenek mikorok,
nincsenek miértek.
Csak most van, csak
a jelen, fogom a kezed,
s te fogod az enyémet.
Így ülünk a végtelenben,
csak mi ketten.
csak mi ketten.
Ülünk ketten a folyó partján
csendben,
fogom a kezed,
te fogod az enyémet,
s leült közénk a némaság.
Nézzük,
hallgatjuk hosszan
amíg a víz fölött
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözik
velünk a csönd.
A fodrozó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél
és csak szótlanul
merengek tevéled.
Nem beszélsz,
és nem szólok én
sem, szavak nélkül
érzed, mit érzek,
a csendet, a végtelen
nyugalomtengert
mely ellep, s a csendben
tengek-lengek veled.
Fogod a kezem, és én
fogom a tiédet.
Nincsenek mikorok,
nincsenek miértek.
Csak most van, csak
a jelen, fogom a kezed,
s te fogod az enyémet.
Így ülünk a végtelenben,
csak mi ketten.
2016. június 16., csütörtök
Vágtatva
A szavak futószáron járnak körbe-körbe,
Vakbuzgón, félszegen, jelzőtlen alázattal.
Néhányan már szétrágták kötelékük,
De a legtöbbjük megfáradt, a csodákra már vak.
Mi haszna csapódni azokhoz, kik a tűz mellett ülnek,
S elegánsan kegyelmet remélni?
Ma arra kell menni, merre az utat mérik,
Hogy ítélhessük magunk: állunk-e vagy bukunk.
De mennyivel könnyebb osztozni a koncon,
S várni a vak csodát pucér érzelmekkel.
Mint zsákmányért futni ellenszegülve,
Vágtatva, akár a be nem tört, hófehér paripa.
Vakbuzgón, félszegen, jelzőtlen alázattal.
Néhányan már szétrágták kötelékük,
De a legtöbbjük megfáradt, a csodákra már vak.
Mi haszna csapódni azokhoz, kik a tűz mellett ülnek,
S elegánsan kegyelmet remélni?
Ma arra kell menni, merre az utat mérik,
Hogy ítélhessük magunk: állunk-e vagy bukunk.
De mennyivel könnyebb osztozni a koncon,
S várni a vak csodát pucér érzelmekkel.
Mint zsákmányért futni ellenszegülve,
Vágtatva, akár a be nem tört, hófehér paripa.
2016. május 23., hétfő
Szerelmes oktáva
Megérkezett
a nyár, és perzselő leheletével megtölti lelkem legsetébb zugai is.
Ma réved a boldog emlékezet, és lángvörös fénybe lobbantja a naplementét.
Ma mezei csokorba kötöm szerelmes szavaim, és teszem asztalodra.
Ma kitárom a pudvás kertkaput, és pucér lélekkel várnálak haza.
Ma úgy rohanok tebeléd, ahogy a folyó keresi tengerét.
Ma megfejtem a hegyek titkát, érzem a virágok szédítő illatát.
Ma hallom az erdők sóhaját, látom a tengernek moraját.
Ma hiszem tündöklő szép szemeid mélyén szerelmed ragyogását.
Ma réved a boldog emlékezet, és lángvörös fénybe lobbantja a naplementét.
Ma mezei csokorba kötöm szerelmes szavaim, és teszem asztalodra.
Ma kitárom a pudvás kertkaput, és pucér lélekkel várnálak haza.
Ma úgy rohanok tebeléd, ahogy a folyó keresi tengerét.
Ma megfejtem a hegyek titkát, érzem a virágok szédítő illatát.
Ma hallom az erdők sóhaját, látom a tengernek moraját.
Ma hiszem tündöklő szép szemeid mélyén szerelmed ragyogását.
2016. május 17., kedd
Zakatolva
… bennem még zakatolva,
ver félre, egészre,
majd csikordul,
majdnem megáll.
… alkohollal mérgezve,
majdnem megáll.
… alkohollal mérgezve,
verítékben ázva,
csak hallgat némán,
zavartan.
… és megfagyott tehetetlenül,
már nem kiált, nem zakatol,
majd talán,
valaki másban.
csak hallgat némán,
zavartan.
… és megfagyott tehetetlenül,
már nem kiált, nem zakatol,
majd talán,
valaki másban.
2016. május 16., hétfő
Vasárnap reggel
A vasárnapi reggel még álomba takarózik,
szuszogva húzva magára a ködös
pirkadatot,
menekülne a paplan alá újra álmodni
a valóságot.
szuszogva húzva magára a ködös
pirkadatot,
menekülne a paplan alá újra álmodni
a valóságot.
2016. május 3., kedd
Harcra hívlak
Jössz, mint segítséget kérő kisbárány és társadul hívod a tavaszt hirdető megváltót. Kedvesen kéred lelkemet, de nem adhatom. Tépnél, mint prédáját a hiúz, te így élvezed a szív halálát. Ha húsomba akarsz harapni hát legyen, én attól vadabb vagyok és szenvedéllyel harcolok. Támadj, tedd meg! Undort szül bennem a tetted. Híres vagy és nagy csábító, kinek szavai súlyosak, és ledöntik az igazság falait. Ordít bensőmből a fájdalom, ahogy kifeszítem angyalszárnyaim és harcra hívlak, hogy a véred vegyem.
2016. április 8., péntek
Álmodok
Van az a bizonyos pillanat, amikor leereszkedünk a csend közepére, összezárjuk szárnyainkat, öledbe fekteted fejem és én végigsimítom az arcod, s közben csodás az egymásba mártózás, ahogy szomjas ajkadhoz emelsz. Homlokod izzadságcseppjei deres léleknedveimmel vegyülnek. Hozzád hevülök, te hozzám hűlsz és szavaim hagyom, hogy lassan a csendbe olvadjanak.
Ma csak álmodom, hogy hajamba túr a kéj öt ujja, megragad, magához húz. Búgó hangon báj-dalát fújja. Vasbilincset selyemporrá zúz. Bőrömbe marnak szép körmei, érzékei véresre hasítják tudatom. Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajka szüli, lüktetése húsomig elér és izmaimban hévvel megfeszül. Meztelen testébe öltöztet, lehelete elárassza bőrömet. Elpárásítja tekintetem, és Ő csókolja számba igét.
Holnap ismét valóság lesz, hogy testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk majd egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön. Véred bennem tengerré feszül, hangod morajlása remeg, s halk szavad ott legbelül majd ismét viharként tombol. A küzdelem homállyá fakítja a fekete mindenséget. A szerelem könnyeiben alélva fürdik majd, mint beteljesült vágyakozás ledér bölcsőjében ringó izzó lélek. S egy pillanatra a világ megáll…
Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, a zene is elhalkul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad örök védelmet.
Ma csak álmodom, hogy hajamba túr a kéj öt ujja, megragad, magához húz. Búgó hangon báj-dalát fújja. Vasbilincset selyemporrá zúz. Bőrömbe marnak szép körmei, érzékei véresre hasítják tudatom. Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajka szüli, lüktetése húsomig elér és izmaimban hévvel megfeszül. Meztelen testébe öltöztet, lehelete elárassza bőrömet. Elpárásítja tekintetem, és Ő csókolja számba igét.
Holnap ismét valóság lesz, hogy testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk majd egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön. Véred bennem tengerré feszül, hangod morajlása remeg, s halk szavad ott legbelül majd ismét viharként tombol. A küzdelem homállyá fakítja a fekete mindenséget. A szerelem könnyeiben alélva fürdik majd, mint beteljesült vágyakozás ledér bölcsőjében ringó izzó lélek. S egy pillanatra a világ megáll…
Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, a zene is elhalkul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad örök védelmet.
2016. március 7., hétfő
Szorongás
Vannak pillanatok, amikor leül
mellém a szorongás. Utcasarkok mögött vár, ajtók mögül leskelődik, hiába
rejtőzködőm mindig rám talál. Furcsa játék ez: csak ül mellettem, mintha ezer éve
szeretőm lenne. Oly természetesen, miként benned is örök törvény szerint lüktet
a vér. A szorongás ezer színű ölelésekor igazi érzések bújnak meg átkozott álarcok védelme mögött, felsértett
lélek kérget növeszt és ilyenkor a valóság mérlegén sírni tanít.
2016. február 17., szerda
A Kedveshez
Simogatásnak lágysága Ő,
Mellyel melengeti testem.
Suttogása édes szavaknak Ő,
Mi sejtelmes szavakkal
Hívja elő vágyam.
Érzésekből szövött takarót terít lelkemre.
Mellyel melengeti testem.
Suttogása édes szavaknak Ő,
Mi sejtelmes szavakkal
Hívja elő vágyam.
Éjjelnek szeme Ő,
Mely éberen őrzi álmom.
Hajnalnak sugara Ő,
Mely elsőként köszön rám
Bűvös éjszaka után a pihe-puha ágyban.
Szerelem tüze Ő,
Mely fellobbantja szívem.
Vágy karja Ő,
Mi biztonságban tart.
S érzem, ahogy e szerelem ereje,Érzésekből szövött takarót terít lelkemre.
2016. február 6., szombat
Maradj velem
Tudod, néha
úgy érzem, ha nem vigyázok, a magányom temet el.
Összenyom, megfojt, megfulladok túl korán.
Talán a következő csatában már föl nem kelek.
S akkor jönnek majd új életek, új mások, új emberek, új szerelmek, emlékképek.
Furcsán hasonlító torz képmások.
Hasonlatok.
Másik én, egy másik te.
Képtelen emlékek.
És ha egy nap elmegyek, már csak egy távolinak tűnő halott vendég leszek.
Tudod, néha úgy érzem, ha egyedül hagysz, emlékeim alá temetnek el.
Összenyom, megfojt, megfulladok túl korán.
Talán a következő csatában már föl nem kelek.
S akkor jönnek majd új életek, új mások, új emberek, új szerelmek, emlékképek.
Furcsán hasonlító torz képmások.
Hasonlatok.
Másik én, egy másik te.
Képtelen emlékek.
És ha egy nap elmegyek, már csak egy távolinak tűnő halott vendég leszek.
Tudod, néha úgy érzem, ha egyedül hagysz, emlékeim alá temetnek el.
2016. február 3., szerda
Még
Még féltem az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,
Még simogat vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.
Még ölel szemed csillanása,
Mint felkelő napfény a reggelt,
Még látom bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.
Mint kalitban fogoly madarat,
Még simogat vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.
Még ölel szemed csillanása,
Mint felkelő napfény a reggelt,
Még látom bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.
Még kapaszkodom beléd,
Mint cseresznye ág ritka lomjába.
Még remegek érted,
Mint sóhajod, mi itt maradt nekem.
Még eggyé válsz velem,
Még eggyé válsz velem,
Mint napnyugtában langy esti szél.
Még őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.
Mint kőtáblák az ősi jeleket.
2016. február 2., kedd
Láttam a szerelmet
Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, hogy ne fájjon!
Meneküljetek, hogy ne fájjon!
Meneküljetek törött
szárnyú angyalok!
Meneküljetek, mert láttam a szerelmet!
Meneküljetek, mert láttam a szerelmet!
Meneküljetek törött
szárnyú angyalok!
Meneküljetek, nem adott kegyelmet!
Meneküljetek, nem adott kegyelmet!
Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, amíg tudtok!
Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, vagy én menekülők!
Meneküljetek, vagy én menekülők!
2016. január 30., szombat
A félelem
Pár éve tudatosan fordítottam el
a fejem a politikától, a közéletet érintő dolgoktól. Úgy éreztem túl sok
szenny, igazságtalanság, értetlenség fertőzi lelkem és elmém. Ez annyira jól
sikerült, hogy a pár hónapja hazánkat is érintő menekültügyet sem vettem
észre – vagy nem akartam észrevenni- jöttem mentem a városban, mint valami
holdkórós.
Pár napja egy a menekültkérdéssel
foglalkozó Facebook cikk és annak hozzászólásai ébresztettek fel és mind, aki
ezer éves álmából riad döbbentem rá, hogy mennyire félek. Igen, ez a jó
kifejezés a pillanatnyi állapotomra. A félelem! Hatvanhat hozzászólásból mindössze kettő volt, ahonnan nem fröcsögött a gyűlölet. Nem, nem szeretnék ítélkezem, csak keresem az okokat, hogy miért félünk egymástól ennyire.
Azt gondolom a félelem indokolt, a félelemnek
minden esetben igaza van. Az ezer éves álmom kezdetén úgy éreztem, hogy rá
kell hallgatni. Aztán idővel olyan mélyen átrágta már a lényemet, hogy észre
sem vettem mikor csapott át gyűlöletbe. Nem, nem a menekültekkel volt
ellenérzésem, hanem a kialakult helyzettel. Nem értettem mi történik országunkban, nem
értettem a reakciómat, nem értettem a világot, sőt a menekülteket sem értettem. Helyette, amikor jött valaki,
aki ébreszteni akart, elzavartam: „hagyj aludni, siess te a világ megmentésére".
A kialakult előítéletek kapcsán
különösen érzékelhető, hogy mindennapi életünket és a közéletet
mennyire átitatja a félelem, a félelemkeltés lehetősége, ereje,
lendülete. Nagyon veszélyes játékszer ez a politikai megnyilvánulások
hadszínterén, mert olyan dinamikája van, ami könnyen elveszítheti a
kontrollálhatóságot. Mégis gyakran és előszeretettel alkalmazzák, mert hatékony
fegyver. Ezért gondolkodtam el a félelem és a szeretet természetéről. Nem politikusként,
nem szociális szakemberként, hanem leginkább érző emberként.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet,
pedig nem így van. A szeretet ellentéte a félelem: a másságtól, az idegentől, a
furcsától, az ismeretlentől. A félelem természetes reakció, emberi,
hozzátartozik a létezés törékeny lényegéhez.
Akkor viszont mi a baj a félelemmel, ha ennyire szükségszerű?!
Csupán annyi, hogy a félelem olyan kaotikus őserő, amely sűrű ködként
a tudatunkra telepedve képes átvenni az irányítást felettünk. Ilyenkor persze
kétes értékű előzékenységével rögtön a segítségünkre siet az okosság, ami
gyorsan felment minket. Logikusan, érvekkel sokszorosan alátámasztja, hogy az
adott pillanatban, és helyzetben éppen miért is nem kell szeretnünk.
Elérkeztünk a lényeghez. Ha pedig a szív már
gyűlöl, akkor ismét előtérbe lép az okosság és a fülünkbe súgja, hogy mit is
kell tennünk ahhoz, hogy ez a metsző és frusztráló érzés eltűnjön belőlünk.
Hiszen képtelenség gyűlöletben élni, mert a gyűlölet letörli a nappalok arcáról
a derűt és nem hagy teret az álmokkal pihentető éjszakáknak. Egyetlen
ellenszere van csupán: megsemmisíteni a gyűlölet tárgyát, méghozzá, ha
lehetséges mindenestül. Úgy, hogy nyom se maradjon, ami rá emlékeztet.
Aztán mikor elpusztítottuk a gyűlöletünk tárgyát
és fotelunkban komfortosan hátradőlve várjuk a jól kiérdemeltnek gondolt belső
békét és azt, hogy visszaköltözzön a szívünkbe a szeretet, hirtelen mély
döbbenettel felriadunk. Mert észrevesszük, hogy közben valami történt, amire
nem számítottunk, amire nem gondoltunk, amit nem terveztünk.
Közben pedig
hangosan kiabáljuk, vagy csak halkan súgjuk, érveljük a másik fülébe: Ne jöjjenek ide idegenek, mert veszélyesek,
betegségeket terjesztenek, lerombolják a kultúránkat, megrontják a
gyermekeinket! Egyébként is, miért kell az adófizetők pénzéből etetni őket?
Akinek okos telefonra telik, az vegyen magának élelmet!
Voltak durvább
hozzászólások is, melyeket csak azért nem idézek most ide, mert nem szeretnék
magam is abba a folyóba lépni, amelyen a menekültek elleni gyűlöletkampányt
folytató kormány evickél.
Végezetül megérkezünk oda, hogy kényelmes
biztonságot jelentő fotelünkből érzéketlen kövek váljunk, akik nem tudják, hogy
a szeretet ott kezdődik, ahol a félelmek véget érnek. Akik nem tudják, hogy nem
létezhet emberi közelség, gyengédség, szenvedély – ha hagyjuk, hogy a
félelmeink szabjanak határt a szeretetünknek.
Kell lennie annyi erőnek bennünk, hogy a hatalom
által elénk tartott, a gyűlölet ábrázatát mutató, torztükörről letöröljük a
megtévesztés szutykát és szembenézzünk valódi önmagunkkal. Ha erre nem vagyunk
képesek, akkor tényleg van mitől, kiktől félnünk.
2016. január 12., kedd
Rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit
Megülnek a sarkokban perceim,
Lassan vánszorog a tenni akarás.
Lassan vánszorog a tenni akarás.
Hangod bennem, mint hívatlan
Sötétben
száradt túlexponált képNegyed óra, s mennem kell
Benned hagyva minden vágyam és álmom
Várhatsz rám, talán még visszajövök.
Legalább te higgyél benne.
Gennyedző lelkek fertőzik a város utcáit,
Alattomosan kúsznak, mind beljebb jutnak,
Házak falán fekete árnyak dalolnak,
Ölnek, pusztítanak majd a rothadás hajnalán.
Őszinte szemekre hazug álmok jönnek,
Fáradt testekre jeges ágyak várnak,
Szennyezett szavak, szavakat dobálnak,
Üresek, súlyosak, sárosak és mocskosak.
Nincs ki mondja: meddig még,
A hazug szavakból mikor lesz elég,
Ma rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit,
Mire egykor büszkék voltunk, ma foszlik.
2015. december 25., péntek
Te Kedves
Te Kedves… jó, hogy vagy nekem.
Amikor kinn vihar van, amikor kinn tömeg van, amikor érzelmek csapnak össze a
téren, és emberek nem otthon vannak a családjukkal, mert nem is tudom, hogy
van-e egyáltalán családjuk, akkor tudom, hogy jó amiért veled együtt lehetek.
Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor
gondolnék valakire, amikor megállok egy pillanatra, vagy kettőre, amikor néha
egyedül eszem, élek az emlékekből, és várom a következőket.
Te Kedves… jó,, hogy vagy nekem.
Amikor sajnálom azokat, akiknek ez nem adatott meg. Akik egyedül vannak mindig,
akik ülnek a téren, és haverokkal isznak, akik üvöltenek, és céljaikban a
„haza” és a „mindenki” van benne, csak éppen nincs otthonuk, és nincs senkijük.
Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor
bezárom az ablakot, és kizárom a tévét, és azt érzem, hogy meg kell tartanunk a
világunkat ilyen kereknek.
Te Kedves… jó, hogy vagy nekem.
Ilyenkor tudom, hogy ugyanezt érzed, vagy valami nagyon hasonlót, és most még
nem is félek, hogy ez valamikor másképpen lehet.
Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem.
Ilyenkor miért van az, hogy ezek a nagyon jó dolgok nekem azokkal összehasonlításban
jutnak csak eszembe? Miért van, hogy látni kell ahhoz a nyomorúságot, hogy
igazán értékelni tudjuk a szépséget? Miért van, hogy a hideg víz emeli ki a
meleg víz selymességét, és a sötét éjszaka a fény szeretetét, a fejekben való
sötétség a tudás iránti vágyat.
Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem.
Most tényleg haladunk mi, vagy a többiek visszafelé? Azon kapom magamat, hogy máris elgondolkoznék
olyanon, ami nincs is benne az életünkben.
Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Most
kérek tőled: Ne engedd, hogy behozzam a terünkbe azt, ami nincs is benne. Legyen
ez nekünk a szent kör.
Te Kedves… ugye segítesz?
2015. december 24., csütörtök
Karácsonyi ajándék
Halkan köszön rám az ünnep, ahogy emlékek közt talál. Régen volt,
nagyon régnek tűnik, mégis, karácsony közeledtével előbukkan a múlt
útvesztőiből kinyújtja felém karjait és szívemben feldobban a régi öröm.
Különös hangja
voltak akkoriban a csendnek. Szenteste volt. Kint sötét, bent két testvér
játszott a szobában. A kisebb, egy kisfiú olyan izgatott volt, hogy a szíve
majd kiugrott a helyéről. Ma jön a Jézuska. Nem érdekelte, hogy mit hoz vagy,
hogy hoz e valamit egyáltalán, a kisfiút csak az érdekelte, hogy találkozni
fognak. Szinte remegtek a végtagjai annyira várta a találkozást. Testvére
igyekezett a játékra terelni a figyelmét, de a kicsinek egyre csak a Jézuskával
való találkozáson járt az esze. Egyszer csak csöngettek.
- Megjött a
Jézuska!- Ugrott fel a fiú és rohant volna a szobaajtó felé, de testvére
megfogta a kezét.
- Bújjunk be
gyorsan az ágy alá!- Mondta a nagyobb és kezdte betuszkolni a kicsit, majd
maga is bemászott mellé.
- Lehet, hogy
a krampuszok azok és elvisznek téged. - Figyelmeztette a nagyobb testvér. A
kicsi erre megszeppent. El ne vigyék a krampuszok, hiszen ő a Jézuskára vár.
Nagyon kíváncsi volt, azt se bánta volna, ha a krampuszok jöttek, csak
kimehessen, és saját maga megbizonyosodjon arról, hogy ki az, hiszen ha a
Jézuska az, úgy elmulasztja a találkozást.
Szeretett volna
kimászni és kirohanni a szobából, de testvére ölelése fogva
tartotta. Aztán anyukájuk bejött a szobába és mondta, hogy itt járt a
Jézuska és hozott valamit. A gyerekek kimásztak az ágy alól és
türelmetlenül átszaladtak a másik szobába. A kisfiú kereste, hátha ott van még
a Jézuska, de csak egy nagy díszes karácsonyfát látott és alatta becsomagolt
ajándékokat. Csalódott volt és a testvérét hibáztatta, amiért az visszatartotta
őt és így elmulasztotta a nagy találkozást a Jézuskával. Következő évben már ő
is részt vett a fa feldíszítésében, mert a család nem akarta kitenni őt még egy
ilyen csalódásnak. A kisfiú megtudta az igazat, de még ma, felnőttként is
sajnálja azt az elmulasztott találkozást.
Ma sincs ez
másként, ugyanúgy jó érezni a karácsony titkait, rálelni fiókok
mélyén, hinni, hogy itt volt ma, remegve várni és izgatottan megnézni az ágy alatt, hogy ott hagyta ajándékul a karácsony ragyogását.
2015. december 20., vasárnap
Délutáni csókok
Azok a délutáni csókok! Mennék
én értük világgá, kergetném őket, mint egy régi álmot, ami sosem volt. Elveszett
messze a sötétben. Futnék én, de nem találom. Zajos érintés, remegő ölelés, buta
csókok, alkonyba fordult pillanat… a titkokat
rejtő szavak támasztják a falakat.
2015. december 15., kedd
A hely, aminek nincs neve
Az éjszaka, mint szótlan eskük az éjben láttam arcodat. Álmomban arra
mentem, hol a fehér lapról messze tűntél, és kerestelek volna még annyi helyen.
A kövekben, a lámpák veszett fényében, emberek mosolya mögött, egy könyv lapjai közt, a forgatagban, egy koszos oszlopnak dőlve.
….
Aztán észrevettelek a kirakat üvegében megcsillanva.
Az kacér pillantás, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott
valamit az örökkévalóság aranyából, amiben volt valami mennyei, amiben benne
voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a
tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén.
Kezedet nyújtottad
felém és én levetkőztem előtted, hogy lásd én is tiszta vagyok. Készen arra,
hogy átlépve kövessem nyomodat a végtelen semmiben. Kérve, hogy vigyél el arra
a helyre, aminek nincs neve.
2015. november 28., szombat
2015. november 23., hétfő
A szerelem függője
én igen. szépség, boldogság. önfeledtség, elmerülök bennük, semmi kétség. elkábít, láthatatlanul kering bennem, átjárja szívem, testem, lelkem egyaránt. ereim túlcsordulnak tőle, szemem előtt csodák tűnnek fel és buknak alá, megszűnik a külvilág. zenévé torzul minden zaj, fehérré. szűz hóként lebegek és a földön járok egyszerre. ha megérint az idő állni látszik, mégis, a mozdulatlan óramutató nem tartóztatja fel zuhanásom az őrületbe. félelem fájdítja meg fejem. sötét képek peregnek szemem előtt, hörgés tör fel a mélyből, melybe zuhanni kezdek. tény a szer hat, egyre erősebben. rettegéssé fajul minden szavam, gondolataim csak a megváltást várják. soha többet, még egyszer sosem. biztossá erősítem a tényt. elcsitul a világ. eső kezd hullani, narancs, mint a frissen kelő nap. szavak úsznak a levegőben, hullámzik az ég. hánykolódom, valaki elkapja a lábam. húz, nem ereszt. nem enged túl messzire szállni. már megint… megadja, amire vágyok. … mindig. … hogy tudnám nélkülözni. hisz olyan boldoggá tesz. megtölt, életet ad .… szeretem … így lettem függő. a szerelem függője.
2015. november 17., kedd
2015. november 16., hétfő
Soha nem felejtünk el...
Csak állok magammal és
nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt
Szívekben élő igazi arcokat.
Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.
Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar,
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.
Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.
Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy,
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.
Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt
Szívekben élő igazi arcokat.
Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.
Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar,
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.
Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.
Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy,
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.
Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.
2015. november 14., szombat
Cím nélkül
Léket vág bennem a tehetetlenség ahogy rám nézel, és tudom, épp próbálod megfejteni a pillantásom, ami ezer közül csak egy, és igazából most nem is az enyém. Egy betegség bámul rád helyettem.
Szívesen átváltoznék most. Akármi mássá, ami nem én vagyok, hogy álcázzam kicsit a gyengeséget. Bár megtehetném. Mert nem akarom, hogy ennyire félj. Csak azt, hogy könnyebb vagy egyszerűbb legyen, én pedig újra több, mint egy sápadt arcra vésett halálos ítélet.
Lennék a kedvedért...
... hang, ami a néma torkában rekedve csak üres levegőt kiált.
... a sóhaj egy élet utolsó mondata után. De a szívdobbanás is: az első.
... a gondolat, amit csak lehunyt szemmel látni.
... a gyógyszer, ami a betegség ellenszere.
... az ismeretlen a hídon, aki sem ugrani, sem maradni nem mer.
... az utolsó, aki a füledbe súgja: nem bírom tovább.
És most... én lennék a kicsi, hogy te nagy lehess.
És ahogy a fájdalom komor falai közé is egyedül lépsz be, úgy arra a messzi helyre is nélkülem indulsz majd, ahonnan nem szoktak visszajönni az emberek.
2015. november 11., szerda
Nem tudhatom
Nem tudhatom, én csakis sejthetem,
Egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen
Nem mondanám el senkinek sem
Elrejteném
Mélyen
Magamban
Elfelejteném társaságban
Nem venném elő, csak ha egyedül vagyok
Nem látná senki
Csupán a vakok
Nem tudná meg senki, esküszöm neked…
Egy szemvillanást
Egy tekintetet
S én megadok mindent, amit lehet
Ennyiért egy világgal fizetek
Csak a tükör túloldalán
Halkan
Nem tudhatom, én mit festenek a szavak.
Egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen
Nem mondanám el senkinek sem
Elrejteném
Mélyen
Magamban
Elfelejteném társaságban
Nem venném elő, csak ha egyedül vagyok
Nem látná senki
Csupán a vakok
Nem tudná meg senki, esküszöm neked…
Egy szemvillanást
Egy tekintetet
S én megadok mindent, amit lehet
Ennyiért egy világgal fizetek
Csak a tükör túloldalán
Halkan
Nem tudhatom, én mit festenek a szavak.
2015. október 19., hétfő
Sír az eső
Egész nap csak sír,
Sír az eső,
Nincs, nem is volt,
És soha nem is lesz senki,
Ki fájdalmát igazán megértené…
S talán ez az ő igazi bánata.
Sír az eső,
Nincs, nem is volt,
És soha nem is lesz senki,
Ki fájdalmát igazán megértené…
S talán ez az ő igazi bánata.
2015. október 17., szombat
Színtelen
Választ vársz, ám a kérdést fel sem
teszed. Mert nem tudod, mit kérdezz. Úgy érzed, ha kérdezel, csak
tudatlanságodnak adsz hangot, s hogy ettől kevesebbé, sebezhetővé válsz.
Beszélek hozzád, elmondom mi fáj, mi
szerez örömöt és mintha meg sem hallanád. Kérdést viszont nem kapok, melyből
tudnám, neked melyik út járható. Mintha egy üres, hófehér fal előtt állnék,
amit szívesen festenék, de te ott állsz és a színeket fekete festékkel takarod el,
s közben a hófehér tisztaságot sírod vissza.
Kérdezem miért, de nem hallod. Keret
kell, szabály, amelyhez tarthatod magad, s engem is. Ám a színeknek határ nem
szabható, megállíthatatlanul hömpölyögnek tovább. A fekete sem fekete többé,
hanem csak elkeseredett próbálkozás, amelyen átüt az eredeti.
Mond, miért nem engeded a színeket önmagukban létezni?
2015. október 5., hétfő
Szerelmesen
Talán én is eltűnök egyszer, mint eső után a szivárvány,
Talán hiányzom majd neked, ha elönt a magány.
S talán én sem leszek több elfelejtett szónál,
S tán újra hiányzom majd, ha már nem leszek, s te mégis hozzám bújnál.
Szeress, ölelj míg itt vagyok veled,
Szeress úgy, hogy szerethesselek!
Szeress így aki és ami vagyok,
Szeress úgy ahogy én szeretni akarok!
2015. október 2., péntek
Amikor minden a szenvedély körül forog
Pizza, Focaccia, Italia, L’amore, Perfetto, Ciao … Imádom ezeket a szavakat! Nincs még egy olyan nyelv, amelyen ilyen pazarul vad kézmozdulatokkal kísérve lehet affektálni és még az is őrült szenvedélyesen hangzik, amikor fél kiló paradicsomot kérünk a piacon. És igen, telefonálás közben is mutogatnak. Nem, nem szándékosan, egyszerűen tudatalatti kifejezőeszközzé válik a kézzel formált nyelv.
Hogy mit imádok az olaszokban? A temperamentumot. Ez az a varázserő, amitől "dolce a vita" fűszeresek az emberek, és szerelem tölti meg a mindennapot. A bizsergés zsigeri szinten, az élet szeretete, barátok, család. Lenyűgöz az a felfogás, hogy egy egységet alkotunk, mi, a család, a legfontosabb szövetségesei egymásnak, amíg világ a világ.
Az olasz férfiak köztudottan csapodárak – vagy legalábbis mi ezt gondoljuk róluk. A verbális Casanovák, akik minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy bókoljanak akár egy vadidegen nőnek is. De itt megáll a dolog, csupán a jóleső érzés marad meg benned, hiszen melyik nő ne örülne egy mosolynak és egy-egy elismerő szónak? Ártatlan ám annál kedvesebb gesztus, amibe azonban nem kell többet belegondolni, mint amennyire hivatott: kifejezni a plátói hódolatot és tudatni vele, mennyire gyönyörű nő. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy határozottan különbség van az északi és a déli olaszok között (nem csak e téren!) s míg egy északi büszkén húzza ki magát, ha megbámulják a barátnőjét, addig egy szicíliai forrong a féltékenységtől (sokkal kevesebbtől is, hiszen az is elég, ha imádott nője beszélget egy másik férfival).
La bella figura egy olasz kifejezés az olasz nőre, aki odafigyel a részletekre. A genetika sokat segített rajtuk, hiszen puha, napbarnított bőrük és fényes, ragyogó hajuk önmagában megkülönbözteti őket más nemzetek nőitől. Mindez egészséges önbizalommal és ízléses ruhákkal párosítva bámulatos kombinációt alkot – a nő, akinek nem csak saját megjelenése, de gesztusai, viselkedése és szavai is harmóniában vannak és kifejezik személyiségét. Akinek tökéletes kiegészítője az olasz férfi.
Buon appetito! Kihagyhatatlan megemlítenem, hogy milyen különleges kulináris élmény minden tál étel. Mert ez a paradicsom tényleg édesebb és a szósz tényleg sokkal intenzívebb. Mert ez a sajt valóban zamatosabb és képtelenség választani, annyi fajta létezik. Mert egy tál tésztánál igenis van jelentősége a kérdésnek: milyen tésztából szeretnéd. Mert ez az olivabogyó Mekkája, ahol egy átlagos piacon minimum 10 féle változatát találod. Az “aperitivo” több, mint egy fő étkezést megelőző előétel – sokkal inkább közösség- és családépítő funkciója van minden egyes együtt elfogyasztott olivabogyónak, szalámi szeletnek vagy épp mortadellának. Először nem értettem, miért ragaszkodnak hozzá, hogy vasárnap már 11-kor elkezdjék az előételek csipegetését, de aztán megértettem: miközben lassan kiélveznek minden falatot, megáll a világ, csakis az ízekre figyelnek. Másodlagos funkciója pedig az, ahogyan tényleg semmi más nem létezik, csak a jóízű beszélgetés a barátokkal és a családdal.
A mediterrán lelkületűek kicsit erőteljesebben élik meg az élet drámáit, és vicces, de tény, hogy minden, de minden a szenvedély körül forog az olaszoknál is.
Hogy mit imádok az olaszokban? A temperamentumot. Ez az a varázserő, amitől "dolce a vita" fűszeresek az emberek, és szerelem tölti meg a mindennapot. A bizsergés zsigeri szinten, az élet szeretete, barátok, család. Lenyűgöz az a felfogás, hogy egy egységet alkotunk, mi, a család, a legfontosabb szövetségesei egymásnak, amíg világ a világ.
Az olasz férfiak köztudottan csapodárak – vagy legalábbis mi ezt gondoljuk róluk. A verbális Casanovák, akik minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy bókoljanak akár egy vadidegen nőnek is. De itt megáll a dolog, csupán a jóleső érzés marad meg benned, hiszen melyik nő ne örülne egy mosolynak és egy-egy elismerő szónak? Ártatlan ám annál kedvesebb gesztus, amibe azonban nem kell többet belegondolni, mint amennyire hivatott: kifejezni a plátói hódolatot és tudatni vele, mennyire gyönyörű nő. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy határozottan különbség van az északi és a déli olaszok között (nem csak e téren!) s míg egy északi büszkén húzza ki magát, ha megbámulják a barátnőjét, addig egy szicíliai forrong a féltékenységtől (sokkal kevesebbtől is, hiszen az is elég, ha imádott nője beszélget egy másik férfival).
La bella figura egy olasz kifejezés az olasz nőre, aki odafigyel a részletekre. A genetika sokat segített rajtuk, hiszen puha, napbarnított bőrük és fényes, ragyogó hajuk önmagában megkülönbözteti őket más nemzetek nőitől. Mindez egészséges önbizalommal és ízléses ruhákkal párosítva bámulatos kombinációt alkot – a nő, akinek nem csak saját megjelenése, de gesztusai, viselkedése és szavai is harmóniában vannak és kifejezik személyiségét. Akinek tökéletes kiegészítője az olasz férfi.
Buon appetito! Kihagyhatatlan megemlítenem, hogy milyen különleges kulináris élmény minden tál étel. Mert ez a paradicsom tényleg édesebb és a szósz tényleg sokkal intenzívebb. Mert ez a sajt valóban zamatosabb és képtelenség választani, annyi fajta létezik. Mert egy tál tésztánál igenis van jelentősége a kérdésnek: milyen tésztából szeretnéd. Mert ez az olivabogyó Mekkája, ahol egy átlagos piacon minimum 10 féle változatát találod. Az “aperitivo” több, mint egy fő étkezést megelőző előétel – sokkal inkább közösség- és családépítő funkciója van minden egyes együtt elfogyasztott olivabogyónak, szalámi szeletnek vagy épp mortadellának. Először nem értettem, miért ragaszkodnak hozzá, hogy vasárnap már 11-kor elkezdjék az előételek csipegetését, de aztán megértettem: miközben lassan kiélveznek minden falatot, megáll a világ, csakis az ízekre figyelnek. Másodlagos funkciója pedig az, ahogyan tényleg semmi más nem létezik, csak a jóízű beszélgetés a barátokkal és a családdal.
A mediterrán lelkületűek kicsit erőteljesebben élik meg az élet drámáit, és vicces, de tény, hogy minden, de minden a szenvedély körül forog az olaszoknál is.
2015. szeptember 23., szerda
Ajtók
Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon
hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A
halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon
fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az
egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma
ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.
A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Ijedten
néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas légüres térbe
kerültem. Nem zuhantam, nem repültem. Egyszerűen csak lebegtem a semmi közepén.
Körülöttem emlékek, vágyak megélt érzések lebegtek. Némely idegen, mások pedig teljesen
ismerősek voltak. Értetlenül csak lebegtem és hirtelen fájó nyilallást éreztem
a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú,
gonosz képű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít.
Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Nő voltam. Magas, vékony, hófehér bőrű,
vörös hajjal. Bőröm ütlegektől sebes. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész
testemen. Az ostor ismét lecsapott, és amikor hátranéztem már nem a
fekete hajó gonosz képű öregembert láttam, hanem saját magamat fedeztem fel bántalmazómban.
Mintha csak észre sem vette volna, hogy mit csinál. Meg sem rezdültek az
arcvonások. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni.
A következő pillanatban, újra a folyosón
voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre
tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam a kilincset, amikor valaki hátulról.
Egy öreg, szakállas férfi állt meg mellettem. Figyelmeztetett, hogy ne lépj be
gyerek. Figyelmeztet, hogy a jelenlétem még itt
időzik. Nem fog békén hagyni Ezek a sebek nem tűnnek, gyógyulnak Ez a fájdalom
túl igazi. Túl sok, amit az idő nem tud eltörölni. Majd kérdezte, hogy
emlékszem-e még rá. Emlékszem-e arra, amikor sírtam letörölt az összes könnyem.
Amikor sikítottam elűzte az összes félelmem, és arra hogyan fogta a kezem, éveken
keresztül. Majd a naptól cserepesre száradt remegő barázdás kezei közé vette
arcom „soha nem vagy egyedül” és csak akkor ismertem fel kit takar az öregember
mosolya.
De már késő volt a mozdulat megindult és az
ajtó mögött feltárult minden.
Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma
ruhát viselő férfiak jelentek meg a teremben, ahol éppen álltam, egyedül. Megragadtak
és magukkal cipelték. Nem ellenkeztem.
A következő pillanatban, egy hatalmas
teremben voltam. Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb
férfi ült. Előttük álltam én. Majd az egyikük felállt oda jött és arcon vágott.
Elestem. A vének istenkáromlással, paráznasággal, erkölcstelenségre
csábításával, vérfertőzéssel és az igazság tudatos elfedésével vádoltak,
rágalmak tengerét zúdítva rám. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind
hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen itt a kezemben az igazság, de
durván visszanyomtak a helyemre. A kezemből a papírt kitépték, mondván nem ér
az már semmit. Értetlenül néztem körül. Hol a megmentőm. Hát nincs itt egy
ember sem, aki megmagyarázhatná az igazam. Miért nem hisznek nekem? Az ítélet
perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a
könnyeimet nyeldestem.
Majd hirtelen egyforma vörös ruhát viselő nők
jelentek meg a teremben és mind vadászat után a zsákmányt, úgy hajították elém
a földre egy idegen férfi holtestét. Csak amikor felemelték a fejét döbbentem
rá, hogy én vagyok az áldozat. Megöltek még mielőtt megszületett volna az ítélet.
A többiek mutogatva elmesélték, hogy menekülés során halt meg, majd értésemre
adták, ha nem állok be a sorba, ha
ellenkezem, ha nem adom meg magam én is így járhatok.
Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen
barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt
öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán
állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy
temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé.
Újabb ajtók, újabb kilincsek.
A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan
fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.
Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés
tolongott az körülöttem, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem
utat:
MIÉRT?
Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém.
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át. Homlokon csókolt, s én felébredtem.
2015. szeptember 21., hétfő
Feketén fehér
Megint az a folyosó. Fehér ruhában
vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a
sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan
terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még
világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug
jókedv.
Tapogatózom tovább. A fény
hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem
virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy
sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem.
Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.
Aztán elviselhetetlen csend.
Még elviselhetetlenebb ősmagány,
annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek
egyedül. Kezdődik a pánik. Megint
kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az
örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint
a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni,
elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.
Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.
És azon a reménytelen,
poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől
fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy
szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást,
életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk,
visszafojtott hangon azt mondja:
„Látlak. Fehér vagy."
És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen
másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.
2015. szeptember 9., szerda
Új utakon
Igen, már tudom! Ez itt és most a változás kora, egyre csökken a táv és az idő, s magát, mint lehetőség kínálja. Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető! A régi rögtől el kell szakadni, fel kell törni a csend némaságát, és a csodák korát meg kell nyitni, moccanjon a teremtő akarás, akkor is, ha véres szilánk hullik. Már semmit sem érnek a nagy szavak, ha a jövő ismét a múlt marad. Üvölt a csönd, tombol az ősharag, mert a szárnyalás több mint a semmi.
Már tudom, új utakon kell előre menni!
Már tudom, új utakon kell előre menni!
2015. szeptember 3., csütörtök
Szeretem a reggelt!
A reggel mindig lehetőséget jelent. Alkalmat arra, hogy megéljük az életünk egy újabb darabját. Reggel még nem tudjuk, milyen lesz az előttünk álló nap. Nem tudjuk, vidámak leszünk-e, vagy szomorúak, unalmas óráknak nézünk elébe, vagy mozgalmas perceket élünk majd meg.
Szeretem a hétköznapok kávéillatú reggeleit. A lassan éledező, majd egyre gyorsuló iramban pörgő világ neszeit, zajait. A zuhany lágy melegét, ami még az ágyat idézi, a jéghidegét, ami a feladataimra készít. A búcsú puszikat, ahogy mindenki elindul a maga kis függetlenségébe.
Szépek a hétvégi reggelek. Lassúak, álmosak, bújósak, lusták, szerelmesek.
A feltöltődést indítják be, a kötelességnélküliség érzésével indulnak. Még a kávé is ráér....
De a szabadnap reggelei az igaziak! Olyankor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek. Ezeken a reggeleken kifelé figyelek. Nézem, ahogy felébred a világ. Ahogy csikorogva beindul az élet.
Kimegyek a piacra, vagy elmegyek sétálni. Beülök egy kávézóba és ráérősen élvezem a pillanatot. Beengedem magamba a környezetből jövő jelzéseket.
Néha órákig tart, míg megszólalok....
Szeretem a reggelt, ahogy álmosan ölel át. Úgy szeretem a reggelt, ahogy szeretek nézni rád.
2015. augusztus 30., vasárnap
neked-veled
Valahol most gondolataidba meredsz,
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.
Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.
Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.
Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.
Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.
Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.
Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.
Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.
Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.
2015. augusztus 27., csütörtök
Kezek már rég nem nyúlnak
Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.
hatalmas mély seb lelken.
Áll és néz és nem ért,
Hogy önön szülte élve temet.
Hajóra száll idő lassan,
Csendesen siklik tova,
A rajta utazó remény
Tán a holnap vándora.
Már-már ködbe vész
E tüzes rajzolat
Melyet a lemenő nap tüze
Vörös árnyként fest oda
Hol tengerként árad
Folyóként lázad a gondolat.
Lelkek kavargó szelében
Oly nehéz egy légzés
Mely szíveket elérne
Hiú reménység…
Kezek már rég nem nyúlnak
Sem segítségért
Sem megmentésért
E kartalan csendben
Üres tekintet
Vajon mire vár?
Ha ezt megtudja,
Beköszönt a vég.
2015. augusztus 25., kedd
Várok rád
Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány.
Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán
ráhajol párnámra a fagyos félhomályba.
Behunyt szemeim simogatnak, s
gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát.
Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd
betakarlak, ahogy földeket a hólepel.
Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a
lelkedet. De kérlek, hagyj el mindent,
ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket. Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány
szántotta napokat.
Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök
ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom
szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy
lángolok.
Ne, most ne szólj semmit! Most
csak hallgasd velem a csend játékát.
Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a
kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak
nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék.
De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt
fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam,
hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért.
Csak álom volt, hogy
itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.
2015. augusztus 24., hétfő
Adj hangot nekem!
Dallamtalanul
lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek
belőled, pupillád mögül felragyogok
és mosolyodba temetem önmagam.
A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan
érzelem, vonalak közé zárt zavart
értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd
szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod
vagyok, de még soha szabadabb.
Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmendék és tartson meg az emlékezet. Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Soha ne hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.
Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmendék és tartson meg az emlékezet. Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Soha ne hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.
2015. augusztus 17., hétfő
Temetni
Aprólékosan
becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül
sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a
világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp
hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A
percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor
hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudnák értékelni"
mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...
Néha az
érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa,
hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök. Könnyebb
kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt
es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára
kell őket engedni.
Kibontani
az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az
utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.
Sokszor
a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már
viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.
De néha
kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem
könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és
kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna
maradnia.
Tudom én,
hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordozok, csak nehezítik
utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját
keresztem felemeléséhez.
És nem írnek
róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládát és kulcsot, hogy zárjam
be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép
összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan
leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd
lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába
kellett volna temetnem.
2015. július 25., szombat
gondolatok...
Oly szótlanul üvöltöm amit nem hallok, azt hiszem megsüketülök bele.
Úgy marja a bőröm, ha nem érsz hozzám, hogy azt hiszem belekaparom neved.
Úgy marja a bőröm, ha nem érsz hozzám, hogy azt hiszem belekaparom neved.
÷
Ajtók... ha kilépek, meghalok...
Ablakok.. ha kinyitom, szállhatok...
÷
Összetörés ez, és mássá születés. Zúgó, kavargó és rémisztő örvény. Csöndben és büszkén, akár egy isten... Messze van, fölötted, alattad, főképp benned.
÷
Feltörtem a pecséteket, és észre sem vettem, hogy teljesen magamra maradtam velük.
÷
apály és dagály között van a gyilkos közöny...
÷
Már nem hazudok magamnak, de hazudok neked, hogy nincs rád szükségem.
2015. július 12., vasárnap
Suttogók
Hívatlan vendégek érkeznek. Együtt nézik a plafont, a sarokban az árnyék feszülten figyeli a pillanatot. Huncut üvegszilánkok törik meg fényt, még játszanak egy kicsit, de egy pillanat múlva már el is csendesednek a földön. Suttogásokat a vércseppek jajkiáltása szakítja félbe az éjszaka utolsó óráját, megtalálják helyüket a padlón, ahol könnyedén szétfolynak. Csak várnak, várnak … majd a suttogók elhagyják a szobát.
2015. június 11., csütörtök
A titok
Van, amikor eltakarjuk, saját énünket is takarva vele, viszont vannak idők, amikor elmondanánk, hogy lássák, hogy tudják, vagy, hogy csak egyszerűen szabaduljunk a magunkban hordozott sok titoktól. Amikor meg szeretnénk könnyebbülni, de nincs kinek mondani, mert magunkban évekig is el tudnánk gondolkozni, rágódni rajta, már szinte életünk értelme, mindennapi éltetőnk, de ha kimondjuk, ha ki akarjuk mondani már nem megy. Nincs az a szó, az a mondat, ami kellően kifejezné érzéseinket, amivel a hallgatóságnak érthetővé válna, hogy miért ilyen nehéz kimondani, megosztani velük.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.
2015. május 31., vasárnap
Pillangótánc
Ne nézz
rám! Tüzes tekinteted megperzsel, zsigereimig hatol, s belülről égek el a
vágytól, a halálos gyönyörtől. Érintésed megremegtet, lélegzeted elsöpör,
tekinteted felgyújt.
De! Mégis
nézz rám! Te csodálatos! Lángolni akarok, elperzselődni általad, érezni a kínt,
mit én is okoztam már oly sok másnak…
Szólj!-
Szavaid lyukat vájnak fülembe. Érints meg, beszélj hozzám, s lásd halálom: mint
tiszavirág hullok alá a sötét éj vermébe.
Ha csak
mi ketten vagyunk, miénk a világ. Szerető szívek vagyunk magányunkban. Felemelkedünk
az égbe, eljárjuk táncunkat, cirógatjuk egymást szavainkkal, mit csak mi érzünk.
Lebegünk az édes semmiben, s szívünk egyszerre dobban. Örök szerelmes
pillangótánc ez, az éjjel sötét védelmében.
De jaj…
Kél a Nap. Sugarai, mint éles kések választanak el tőled.
Ha más
lát, tovább repülsz. Közömbösen, hetykén, el, s tovább.
S íme,
pillangószív tud szeretni. De kit?
Csak a
saját fajtáját.
2015. április 29., szerda
Mindenhol
Azon az
estén, mikor majdnem minden megváltozott, elkezdett esni. Nem, ez nem az a
fajtaeső volt, ami monoton kopogásával észrevétlenül csempészi be a
szomorúságot a bőrünk alá, hanem az a másik fajta, a felszabadító, életet adó,
megtisztító eső. A víz tisztára mosta az emberek arcát, a koszos utcagyerekek
lábait, elmosta a port és a város minden mocskát.
A szoba
börtönében ültem, meleg, kellemes fényektől körülölelve, magányosan. Az érzés gyorsan
a torkomba kúszott, kicsi, kemény gombóccá merevedve bennem. Ha az ágyra
néztem, ott volt a lábfejed, kicsit kilógott a paplan alól, a sarokban a
nevetésed találtam, a tükörben a pillantásoddal találkoztam. Ott voltál a
fürdőben a mosdónál, és én néztem, ahogy tisztára öblíted szappantól habos
arcodat, és ott voltál a konyhában is, és láttam, ahogy reggelizel.
Időnként
rám mosolyogtál, hallottam a szavaid, láttam szikrázó mosolyodat, az üvegből
visszatükröződött arcodat. Beléd ütköztem a szobában, hallottam, ahogy nyitod
az ajtót, láttalak egy gondolattal a fejedben, és hallottam, ahogy szerelmes
dallamokat dúdolsz a zuhany alatt.
Pillanatokra
nyugodtam csak meg, mikor a lakás egy-egy szegletében megtaláltalak, majd az
eszmélés fájdalma zsibbasztotta el az agyamat. Forróságból a végtelen
hidegségbe zuhantam minden percben, tehetetlenül nézve, ahogy a belső
kártyavárak egymás után dőlnek össze.
Szinte
önkéntelen volt a mozdulat, amivel felálltam, hogy kimenjek az utcára. Arcomat
felfelé fordítva vártam, hogy az eső kimosson belőlem mindent, éreztem, hogy a
hideg víz végigfolyik a hátamon, lecsöpög a hajamról, bekúszik a tarkóm alá,
majd a hátamon egészen a cipőmbe, lassú, nehézkes nyugalomba ringatva el.
Nem
tudom, talán egész sokáig álltam odakinn, abban a hatalmas esőben, amilyen
talán azóta sem volt, és egyszer csak meghallottalak. Halkan, kicsit
bizonytalanul szólongattál.
Kinyitottam
a szemem, és ott álltál előttem, fázva és vizesen, és megöleltél, és én tudtam,
hogy éjjel majd a talpad újra kilóg a paplan alól, reggel szerelmes dallamokat
dúdolsz majd a zuhany alatt, és tudtam már azt is, hogy ez nekem a minden, és
ott vagy mindenhol.
2015. április 17., péntek
Hamis karcolatok az éjben
Azt álmodtam, hogy… hogy látlak meghalni…
Fordulok egyik oldalról a másikra, de már késő. A kétségbeesés már nem enged visszaaludni.
Mély sóhajok koppannak a nyirkos aszfalton. Az éjszaka messzi partokat figyel üres szemeivel, de holnaptól csitulnak a hangok, és csak ábrándot kongnak a harangok, ezért hogy újra eső mossa a lidérc lépteket, hogy a jövőbe karcolhasd a végtelent.
Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel.
Fordulok egyik oldalról a másikra, de már késő. A kétségbeesés már nem enged visszaaludni.
Mély sóhajok koppannak a nyirkos aszfalton. Az éjszaka messzi partokat figyel üres szemeivel, de holnaptól csitulnak a hangok, és csak ábrándot kongnak a harangok, ezért hogy újra eső mossa a lidérc lépteket, hogy a jövőbe karcolhasd a végtelent.
Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)









