Ajtók

Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.

A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Ijedten néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas légüres térbe kerültem. Nem zuhantam, nem repültem. Egyszerűen csak lebegtem a semmi közepén. Körülöttem emlékek, vágyak megélt érzések lebegtek. Némely idegen, mások pedig teljesen ismerősek voltak. Értetlenül csak lebegtem és hirtelen fájó nyilallást éreztem a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú, gonosz képű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít. Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Nő voltam. Magas, vékony, hófehér bőrű, vörös hajjal. Bőröm ütlegektől sebes. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész testemen. Az ostor ismét lecsapott, és amikor hátranéztem már nem a fekete hajó gonosz képű öregembert láttam, hanem saját magamat fedeztem fel bántalmazómban. Mintha csak észre sem vette volna, hogy mit csinál. Meg sem rezdültek az arcvonások. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni.

A következő pillanatban, újra a folyosón voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam a kilincset, amikor valaki hátulról. Egy öreg, szakállas férfi állt meg mellettem. Figyelmeztetett, hogy ne lépj be gyerek. Figyelmeztet, hogy a jelenlétem még itt időzik. Nem fog békén hagyni Ezek a sebek nem tűnnek, gyógyulnak Ez a fájdalom túl igazi. Túl sok, amit az idő nem tud eltörölni. Majd kérdezte, hogy emlékszem-e még rá. Emlékszem-e arra, amikor sírtam letörölt az összes könnyem. Amikor sikítottam elűzte az összes félelmem, és arra hogyan fogta a kezem, éveken keresztül. Majd a naptól cserepesre száradt remegő barázdás kezei közé vette arcom „soha nem vagy egyedül” és csak akkor ismertem fel kit takar az öregember mosolya.   

De már késő volt a mozdulat megindult és az ajtó mögött feltárult minden.

Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma ruhát viselő férfiak jelentek meg a teremben, ahol éppen álltam, egyedül. Megragadtak és magukkal cipelték. Nem ellenkeztem.  

A következő pillanatban, egy hatalmas teremben voltam. Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb férfi ült. Előttük álltam én. Majd az egyikük felállt oda jött és arcon vágott. Elestem. A vének istenkáromlással, paráznasággal, erkölcstelenségre csábításával, vérfertőzéssel és az igazság tudatos elfedésével vádoltak, rágalmak tengerét zúdítva rám. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen itt a kezemben az igazság, de durván visszanyomtak a helyemre. A kezemből a papírt kitépték, mondván nem ér az már semmit. Értetlenül néztem körül. Hol a megmentőm. Hát nincs itt egy ember sem, aki megmagyarázhatná az igazam. Miért nem hisznek nekem? Az ítélet perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a könnyeimet nyeldestem.

Majd hirtelen egyforma vörös ruhát viselő nők jelentek meg a teremben és mind vadászat után a zsákmányt, úgy hajították elém a földre egy idegen férfi holtestét. Csak amikor felemelték a fejét döbbentem rá, hogy én vagyok az áldozat. Megöltek még mielőtt megszületett volna az ítélet. A többiek mutogatva elmesélték, hogy menekülés során halt meg, majd értésemre adták, ha nem állok be a sorba, ha ellenkezem, ha nem adom meg magam én is így járhatok.

Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé.

Újabb ajtók, újabb kilincsek.

A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.

Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés tolongott az körülöttem, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem utat:

MIÉRT?

Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém. 
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át.  Homlokon csókolt, s én felébredtem.

Feketén fehér

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy." 

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.

Új utakon

Igen, már tudom! Ez itt és most a változás kora, egyre csökken a táv és az idő, s magát, mint lehetőség kínálja. Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető! A régi rögtől el kell szakadni, fel kell törni a csend némaságát, és a csodák korát meg kell nyitni, moccanjon a teremtő akarás, akkor is, ha véres szilánk hullik. Már semmit sem érnek a nagy szavak, ha a jövő ismét a múlt marad. Üvölt a csönd, tombol az ősharag, mert a szárnyalás több mint a semmi.
Már tudom, új utakon kell előre menni!

Szeretem a reggelt!

A reggel mindig lehetőséget jelent. Alkalmat arra, hogy megéljük az életünk egy újabb darabját. Reggel még nem tudjuk, milyen lesz az előttünk álló nap. Nem tudjuk, vidámak leszünk-e, vagy szomorúak, unalmas óráknak nézünk elébe, vagy mozgalmas perceket élünk majd meg.

Szeretem a hétköznapok kávéillatú reggeleit. A lassan éledező, majd egyre gyorsuló iramban pörgő világ neszeit, zajait. A zuhany lágy melegét, ami még az ágyat idézi, a jéghidegét, ami a feladataimra készít. A búcsú puszikat, ahogy mindenki elindul a maga kis függetlenségébe.

Szépek a hétvégi reggelek. Lassúak, álmosak, bújósak, lusták, szerelmesek.

A feltöltődést indítják be, a kötelességnélküliség érzésével indulnak. Még a kávé is ráér....

De a szabadnap reggelei az igaziak! Olyankor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek. Ezeken a reggeleken kifelé figyelek. Nézem, ahogy felébred a világ. Ahogy csikorogva beindul az élet.

Kimegyek a piacra, vagy elmegyek sétálni. Beülök egy kávézóba és ráérősen élvezem a pillanatot. Beengedem magamba a környezetből jövő jelzéseket.

Néha órákig tart, míg megszólalok....

Szeretem a reggelt, ahogy álmosan ölel át. Úgy szeretem a reggelt, ahogy szeretek nézni rád.

neked-veled

Valahol most gondolataidba meredsz,
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.

Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.

Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.

Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.

Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.

Kezek már rég nem nyúlnak

Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.

Áll és néz és nem ért,

Hogy önön szülte élve temet.

Hajóra száll idő lassan,

Csendesen siklik tova,

A rajta utazó remény

Tán a holnap vándora.

Már-már ködbe vész

E tüzes rajzolat

Melyet a lemenő nap tüze

Vörös árnyként fest oda

Hol tengerként árad

Folyóként lázad a gondolat.

Lelkek kavargó szelében

Oly nehéz egy légzés

Mely szíveket elérne

Hiú reménység…

Kezek már rég nem nyúlnak

Sem segítségért

Sem megmentésért

E kartalan csendben

Üres tekintet

Vajon mire vár?

Ha ezt megtudja,

Beköszönt a vég.

Várok rád

Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány. Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán ráhajol párnámra a fagyos félhomályba. 

Behunyt szemeim simogatnak, s gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát. Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd betakarlak, ahogy földeket a hólepel.

Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a lelkedet.  De kérlek, hagyj el mindent, ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket.  Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány szántotta napokat.

Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy lángolok.

Ne, most ne szólj semmit! Most csak hallgasd velem a csend játékát.  Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék. 

De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam, hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért. 

Csak álom volt, hogy itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb.

Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmendék és tartson meg az emlékezet. Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Soha ne hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak. 

Temetni

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudnák értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordozok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládát és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.

gondolatok...

Oly szótlanul üvöltöm amit nem hallok, azt hiszem megsüketülök bele.
Úgy marja a bőröm, ha nem érsz hozzám, hogy azt hiszem belekaparom neved.

÷

Ajtók... ha kilépek, meghalok...

Ablakok.. ha kinyitom, szállhatok...

÷

Összetörés ez, és mássá születés. Zúgó, kavargó és rémisztő örvény. Csöndben és büszkén, akár egy isten... Messze van, fölötted, alattad, főképp benned. 

÷

Feltörtem a pecséteket, és észre sem vettem, hogy teljesen magamra maradtam velük.

÷

apály és dagály között van a gyilkos közöny...

÷

Már nem hazudok magamnak, de hazudok neked, hogy nincs rád szükségem.

Suttogók

Hívatlan vendégek érkeznek. Együtt nézik a plafont, a sarokban az árnyék feszülten figyeli a pillanatot. Huncut üvegszilánkok törik meg fényt, még játszanak egy kicsit, de egy pillanat múlva már el is csendesednek a földön. Suttogásokat a vércseppek jajkiáltása szakítja félbe az éjszaka utolsó óráját, megtalálják helyüket a padlón, ahol könnyedén szétfolynak. Csak várnak, várnak … majd a suttogók elhagyják a szobát.

A titok

Van, amikor eltakarjuk, saját énünket is takarva vele, viszont vannak idők, amikor elmondanánk, hogy lássák, hogy tudják, vagy, hogy csak egyszerűen szabaduljunk a magunkban hordozott sok titoktól. Amikor meg szeretnénk könnyebbülni, de nincs kinek mondani, mert magunkban évekig is el tudnánk gondolkozni, rágódni rajta, már szinte életünk értelme, mindennapi éltetőnk, de ha kimondjuk, ha ki akarjuk mondani már nem megy. Nincs az a szó, az a mondat, ami kellően kifejezné érzéseinket, amivel a hallgatóságnak érthetővé válna, hogy miért ilyen nehéz kimondani, megosztani velük.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.

Pillangótánc

Ne nézz rám! Tüzes tekinteted megperzsel, zsigereimig hatol, s belülről égek el a vágytól, a halálos gyönyörtől. Érintésed megremegtet, lélegzeted elsöpör, tekinteted felgyújt.

De! Mégis nézz rám! Te csodálatos! Lángolni akarok, elperzselődni általad, érezni a kínt, mit én is okoztam már oly sok másnak…

Szólj!- Szavaid lyukat vájnak fülembe. Érints meg, beszélj hozzám, s lásd halálom: mint tiszavirág hullok alá a sötét éj vermébe.

Ha csak mi ketten vagyunk, miénk a világ. Szerető szívek vagyunk magányunkban. Felemelkedünk az égbe, eljárjuk táncunkat, cirógatjuk egymást szavainkkal, mit csak mi érzünk. Lebegünk az édes semmiben, s szívünk egyszerre dobban. Örök szerelmes pillangótánc ez, az éjjel sötét védelmében.

De jaj… Kél a Nap. Sugarai, mint éles kések választanak el tőled.

Ha más lát, tovább repülsz. Közömbösen, hetykén, el, s tovább.

S íme, pillangószív tud szeretni. De kit?

Csak a saját fajtáját.

Mindenhol

Azon az estén, mikor majdnem minden megváltozott, elkezdett esni. Nem, ez nem az a fajtaeső volt, ami monoton kopogásával észrevétlenül csempészi be a szomorúságot a bőrünk alá, hanem az a másik fajta, a felszabadító, életet adó, megtisztító eső. A víz tisztára mosta az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmosta a port és a város minden mocskát.

A szoba börtönében ültem, meleg, kellemes fényektől körülölelve, magányosan. Az érzés gyorsan a torkomba kúszott, kicsi, kemény gombóccá merevedve bennem. Ha az ágyra néztem, ott volt a lábfejed, kicsit kilógott a paplan alól, a sarokban a nevetésed találtam, a tükörben a pillantásoddal találkoztam. Ott voltál a fürdőben a mosdónál, és én néztem, ahogy tisztára öblíted szappantól habos arcodat, és ott voltál a konyhában is, és láttam, ahogy reggelizel.

Időnként rám mosolyogtál, hallottam a szavaid, láttam szikrázó mosolyodat, az üvegből visszatükröződött arcodat. Beléd ütköztem a szobában, hallottam, ahogy nyitod az ajtót, láttalak egy gondolattal a fejedben, és hallottam, ahogy szerelmes dallamokat dúdolsz a zuhany alatt.

Pillanatokra nyugodtam csak meg, mikor a lakás egy-egy szegletében megtaláltalak, majd az eszmélés fájdalma zsibbasztotta el az agyamat. Forróságból a végtelen hidegségbe zuhantam minden percben, tehetetlenül nézve, ahogy a belső kártyavárak egymás után dőlnek össze.

Szinte önkéntelen volt a mozdulat, amivel felálltam, hogy kimenjek az utcára. Arcomat felfelé fordítva vártam, hogy az eső kimosson belőlem mindent, éreztem, hogy a hideg víz végigfolyik a hátamon, lecsöpög a hajamról, bekúszik a tarkóm alá, majd a hátamon egészen a cipőmbe, lassú, nehézkes nyugalomba ringatva el.

Nem tudom, talán egész sokáig álltam odakinn, abban a hatalmas esőben, amilyen talán azóta sem volt, és egyszer csak meghallottalak. Halkan, kicsit bizonytalanul szólongattál.

Kinyitottam a szemem, és ott álltál előttem, fázva és vizesen, és megöleltél, és én tudtam, hogy éjjel majd a talpad újra kilóg a paplan alól, reggel szerelmes dallamokat dúdolsz majd a zuhany alatt, és tudtam már azt is, hogy ez nekem a minden, és ott vagy mindenhol.

Hamis karcolatok az éjben

Azt álmodtam, hogy… hogy látlak meghalni…
Fordulok egyik oldalról a másikra, de már késő. A kétségbeesés már nem enged visszaaludni.



Mély sóhajok koppannak a nyirkos aszfalton. Az éjszaka messzi partokat figyel üres szemeivel, de holnaptól csitulnak a hangok, és csak ábrándot kongnak a harangok, ezért hogy újra eső mossa a lidérc lépteket, hogy a jövőbe karcolhasd a végtelent.



Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel.

A Macskanő

Álmatag, buja démonpillantás, borostyánszínben tündöklő varázs. Vesztedre elhiszed, csak neked szól, neked jár.

Hamis illúzió, csalóka ábránd. Karcsú, izgató, sejtelmes női test, polipként fon körbe karjaival, ha leszáll az est. Combjait szorosan köréd tekerve, forrón magába zár. Nedves öle vágytól lüktet, nem menekülsz, míg az extázis nála csúcsra jár. Éji pillangóként repdes, csapongva száll, pókként les áldozatára, s újra rád talál.

Birtoklón ölel át, érzed a megsemmisülés vár. Piócaként szívja véred, talán a reggelt még megéred. Ernyedten zuhansz a tudattalan mélybe, mézédes szavakkal csal ismét lépre. Kígyónyelvével körbepásztáz, vesztedre behódolsz, nem hátrálsz. Kéjesen vonaglik, rád borul, szemében vad erotika dúl, értelmed fellázad, riadót fúj, nem menekülhetsz, mert tested elárul. Óvatosan kúszol, húsodba mar, e pillanatban csak téged akar. Karmával megragad, széttép, s te örülsz, hogy még élsz. Eltaszít, meztelen valód didereg, fázik, mert a Macskanő gátlástalanul vadászik.

Álomnő

Egyetlen fegyvere a mosoly, minden helyzetben megőrzi kedvességét és hidegvérét. Türelmes a párjával, a gyerekével, a kollégáival, a kutyájával. Főztjéről ódákat zengenek, egész héten ragyog a lakása. Munkáját lelkesen, pontosan elvégzi. Árad belőle a harmónia. Intelligens, nem fitogtatja páratlan műveltségét. Ilyen az ideális nő.

Vajon létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk? 

Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális nekünk férfiaknak. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében.

Számomra Penelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett "női logikával", vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással. Na ez kell nekünk. Itt vannak a média által agyon hipnozitált „reklámnő. Lássuk, milyen is az ideális nő a reklámok alapján! Nos, az álomnő egyfolytában főz, mos, öblít, mosogat, vízkőtelenít, sikál, illatosít, antibakterizál, tusol, hajat mos, fogat mos, dezodorál. Ha épp nem ezeket csinálja, akkor mázsaszám vásárolja a betétet, kipróbál minden félkész élelmiszert, valamint kutya- és macskaeledelt, és egyfolytában gondoskodik a családjáról. Az ideális nő mindezt divatos ruhában és sminkkel, frissen „belőtt” hajjal teszi, a körmei makulátlanul manikűrözöttek, nincs egy gramm súlyfeleslege sem, az alakja tökéletes és maximum 35 éves. Ha ennél idősebb, akkor ő az ideális nagymama. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy korunkról nem csupán eme műremekek maradnak fenn, s utódaink nem a reklámok alapján alkotnak majd képet róluk. Hát a jövő generáció már csak ilyen idealizált nőkről fog álmodozni?

Valaki ad, valaki elvesz

Érkezel Lucifer aranyszínű lován, magad mögött hagyva angyali mivoltodat. Adod azt, amit kínálsz. De mozdulatomra elrejted. Titkolod. Mi ez a játék? Ne játszd! Lépjünk tovább! Ne kelljen lopnom, rabolnom. Tartogatod. Látom. Ott van a markodban. Mutasd! Az enyém! Nekem szánod, tudom. 

Szél zúg. Hideg a kezed. Dörög, akár a szívdobbanás. Fák lengenek. A karjaid. Futsz. 

Egyre távolodsz. Egyre közelítesz. Mentenéd magad. Mentenél mást. Reped az ég. Beléd hasít. Belém nyilallik. Ég. Lüktet sápadásig. Aztán csönd. Zuhan. Megállsz. Menedéked ha lenne. 

Ez a csönd. Ahogy zuhan. Ökölbeszorított naplemente. Sötétedik. Feketül. Arcodra hull. 

Suttog az ujjaid közül. Megfullad. Gyerünk! Igyekezzünk. Reggel dolgom van. Ide vele- aztán itt sem vagyok.

Tudod, én látta a szemedben a szeretetet!

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem.

És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában.

Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

A gyönyör kertje

Füstölgő hamvad csendben, égő gyertyák narancsos homálya között fekszel. Jön már… közeleg a veszted! Átkarolja tested meztelen szülöttjét hideg tenyerével. Összeér a szánk és eltűnik a világ, csak mi ketten létezünk.

Feszengsz, mert nem tudsz másra figyelni, csak a vágyra, ami fogva tartja tested. Forr a véred, erősen lüktet az ereidben, szíved hevesen ver, szaggatottan lélegzel, Bőröd követeli érintésemet, ajkaid csókomért esedeznek. Bűnös álmaidba temetkezel, itt nem láthat senki sem. Legyőzve félelmemet, átadod magad nekem.
Egy óvatlan pillanatban átveszed az irányítást és vágyakozóan, nőstény ördögként csábítasz ágyadba, én engedek minden kísértésednek. Szenvedélyed csillapíthatatlan, mohón követeli érintésem. A parázs fellángolt, vörös fénye elöntötte testünket, agyunk kikapcsolt, és egymásba olvadtunk a kéj kénköves poklában, ami a mennyeket hozza el.
Ruhám ólomként nehezedik felhevült bőrömre, melytől pillanatok alatt megszabadítasz. Meztelenségünk ajzószerként hat, akarlak egészen. A vágy édes illata megrészegít, kiéhezett vadként követelem mindenedet. Ágyékom lüktetése elviselhetetlen és te kitárulkozol nekem. Szorosan húzlak magamra, egyre mélyebbre, várva a csodás kielégülést. Gyors lélegzetem sikolyt hordoz számodra, mely hangos mégsem kínzó, őrjítően kitartó testünkre feszülő kéjt kelt bennünk.

Ó, még! Zuhanj, szédülj velem! Zihálj! Nyögj! Fogad be a minő érzést forró gyönyörét. Izzadj, testünk forró lávaként terüljön szét szerelmi fészkünk édes homályába!
Reszketve gátlások nélkül jutunk el gyönyör kertjéhez és tudom, közel már a kielégülés.
A sötét szobát betöltik vad sóhajaink és a vágy mézédes illata. Mely bódítóan hat érzékeimre. Kipirultan, verejtékben úszva, hevesen dobogó szívvel, adjuk át magunkat a beteljesülés hatalmas erejének, mely átjárja egész testünket. Kielégült percek halmaiban, csenddé válunk egymás karjaiban. Mosolyogsz, s én csak figyelem, ahogyan elillansz mellőlem.

Saró libera

Csókkal ébresztelek,
A szelíd, rózsás hajnal közeleg
Még megmártózom szemeidben

Szádra mosolyt, tüzet lehelek

Ahogy szerelmet súg fülembe szád
Virágba borulnak az almafák
Elszálló hajnali köd, ódon macskaköves utcák
Veled
Fogom kezed szemedre találok
Szeret
Nem szólunk, torkunk hangtalan
Mégis hallom, minduntalan
Szavad
Becéz, és csengve körül ölel
Szád már számhoz közel
Csókod
Tovább lépünk, húz kezed
Megyek, mögötted, szíved
Vezet
A spaletták összesúgnak
A muskátlik egymásra borulnak
Szerelem
Mosolyognak a vén kapuk
Ahogy átosonok rajtuk, itt veled
Utunk
Csak két lélek, ki itt halad
Leltek itt egy közös utat
Szerelemre fel
Haladunk, két ember egy érzés
Nincs kétség, nincs kérdés
Tudod-tudom
Megállunk, leülünk, fogom kezed
Összebújva, s már értem, lettem én - Veled
"Saró libera"

S már nem kell szó szemünk beszél
Ahogy a szíved- szívemben zenél

Mit tudhatod

mit tudod te
milyen az
mikor
az arcodra-nyíló éjszaka csöndje
üvölti fülembe
a nappalok elzárt kínját

mit tudhatod
milyen az
mikor
táguló pupillám
sikítja
a torkomra
forrt undort

mit tudod te
milyen az
mikor

bűnjeleket rajzol
körém
a kiszolgáltatottság

mit tudod te
milyen az

égni
karokban
pokolban
dalokban
fényben

te nem tudhatod
mi ad erőt
mikor

szűkölve szívom
tüdőmbe
az éltető levegőt

s most, hogy elmondtam neked

ha értenéd is
ne félj
többé nem mutatom

Te csak táncolj!

Halld meg a dalt, értsd a szövegét, érezd a ritmusát, gyere fogd meg kezem s érezd át te is. Érezd a dobot, s mozgasd meg rá tested. Hunyd be szemed, ne is láss mást, ne érdekeljen mások tánca, ez a ritmus, ez dal most a tiéd.

Érzed a ritmust, s tested a dobbal összhangban van. Behunyt szemmel érzékeled igazán a világot, mikor érzelmeid dominálnak, mikor mással nem foglalkozol csak önmagaddal. El vagy foglalva önmagad világával. És ez így van jól, mert ha egyszer abbamarad a dob, ha egyszer tested elveszti mozgását, ha egyszer fölébredsz a táncból, a benne kapott boldogságot majd tovább adod.

Érezd hát át, a létezés boldogságát, táncolj a dob ritmusára és éld át a tiszta egyszerű boldogságot.   És értsd meg, nem kell indok a boldogsághoz, hisz ha kicsit is nem a gondjaiddal foglalkoznál, ha végre megpróbálnád a világot más szemüvegen keresztül szemlélni, észrevennéd, ez a te táncod, ez te vagy!

Lassú tánc

Nézel rám:
Mondd, mit látsz?

Illúzió.
Álom.

Eszmélet.
Akár a pillangószárnyon
Illanó,
Suhanó boldogság.

Ritmusod vonzza lényemet,
Mint papír a lángot.

Lassú dobbanások között
Összefonódva felemésztjük egymást.
Mégis én benned,

Te bennem örök életet látsz.

Valahol, valamikor.
Talán egyszer.
Talán soha.

Éji szeánsz

Fekete blúzát bontja az éj, vadul tipródó vággyal marcangol csipke paraván mögött sikolyt nyögő kéj.

Körbe leng, megbabonáz. Adja, kínálja, de mozdulatomra elrejti, játéka csábít. Szünetlen bámul, kacér tekintete széttép és a falhoz dob, közelsége piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Csókja az utolsó nyarat borítja rám, leheletét csöndbe rejtem. Táncoló gyertyaláng közt kezdődik az éji szeánsz. Sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak.

Töredékek

Vannak napok, amikor nagyon marja a kacagó szívet a valóság! Milyen furcsa az igazság, itt a felhők alatt! Ha beszélsz róla, vagy hallgatsz, ugyanúgy bántanak.

Mert ha az ajkak némák is és a szemek lehunyva hallgatnak, a tánc képes arra, hogy meggyóntassa a lelkeket.

Mindenre, ami bennem van és mindenre, ami ma bizonytalanul körbevesz, egy nap új kontúrokat festek.

Menekülök. Menekülök e világ elől. Fejem teli a gondolatokkal, lelkem az érzelmekkel. Emberek jobbról-balról nekem jönnek. Szakad az eső. Menekülök. Aztán hirtelen megtorpanok, megfordulok és rádöbbenek te jobban félsz őszinte tekintetemtől, mint én ítélkező szavaidtól és már te menekülsz.

Azon merengek...

Mintha láthatatlan térben, áthatolhatatlan falak között élnék. Fogy a friss levegő, megfulladok. A bizalom, mint kioltott tűzből az elenyésző füst, szökik, tűnik el mellőlem. Csalódás veti meg ágyam. Pupilláim mögé hatolnak a szennyezett szavak. Ma este lelkem szeretője a gyötrelem.
A kötelesség egy pillanat alatt megbecstelenítve hever mellettem. Hamis illúziókban ringattam magam és most széthullott ábrándok közt büntet a látszat. Nézném, amit akartam és bénultan figyelem a megerőszakolt valóságot. 

Örök vágy

Ebben az ezer egy éjszakában szemem becsukva hallom a zenét. Szenvedély nyújtja a kezét kérőn felém. Reszket a szívem, érte remegek, behunyt szemmel táncolok vele.
Testem ritmusa, az övére válasz, csípőm simulva követi táncát.

Szeráj mélyén fülledt a levegő, erotika süt belőle. A vágy fátylába burkolózva, lágyan búgó zeneszóra kacérkodik. Kerek csípőn, kecses vállon, dús kebleken játszik a fény. Ring a csípő, száll a dallam, táncol ringatózva. Kígyózóan nyújtja kezét, testét lágyan tekergeti. Sugározva sejteti az éjjeli kéjt. Ahogy arcához emeli kezem, beletúrok lágyan leomló hajába, majd lassan elindulok a nyaka felé. Ujjaim követik a nyaka ívét, megpihennek mellei dombján, majd tovarebbennek a ringó csípőjére, és körberajzolom köldöke mélyedését. Épp csak érintem a bőrét, mégis borzongás fut végig rajta. Ahogy magamhoz ölelem, szeme lecsukódik, és várakozón felsóhajt…

Ebben a különös éjszaka ködében, fülledt homályos terem zugában forgunk, a zene ütemére hajlongunk megbabonázva. Majd összefonódott testünk remegése elsimul, ziháló lélegzetünk lassan egymásba csitul, szemünkben tovább lobog a láng, az egymást kereső, kielégíthetetlen, örök vágy.

Lélektükör

Életünk során kellően megtanulunk elfojtani, szorongani, stresszelni, fájdalmat okozni magunknak, aztán másoknak is. De vajon megtudunk tanulni valaha igazán szeretni, vagy helyette inkább a félelemre koncentrálunk, mint önmagunk lenni? 

Félünk szembenézni a valósággal, félünk a boldogságtól. Így aztán félelmeinken keresztül kapcsolódunk egymáshoz és nem csoda, ha összegabalyodunk, összecsomózódunk és magunkba, majd egymásba harapunk, egymásba karmolunk. Meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat, értékelni magunkat, függetlenül attól, mások mit mondanak rólunk. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor elengedhetetlenül fontos, hogy letisztítsuk lelkünket az évek alatt rárakódott hordalékoktól. Tartozunk magunknak annyival, hogy kibogozzuk lelkünk összegabalyodott fonalát és feloldjuk csomót.

Dilemma

Mégis valami jön, valamit látok, távol van, de látom. Nem csukom be a szemem, elindulok felé, a sziklákon elcsúszok, kibicsaklik a bokám, de felállok, megyek tovább. És ahogy közelebb érek ahhoz a valamihez, tombol, nézem, nem enyhül. Az ég is vérzik. Egy angyal szárnya végighasította a Napot, az Ördög szomját oltja-e vörös nedű. És igen, ebben a szürreális pillanatban rájöttem. Legtöbben megtesszük, nagy árat fizetve érte. Majd elcsendesedik minden, lehunyja a Nap sebhelyes szemét, könnyével csillagokat dob az égre.Sarkon fordulok és cserben hagyom. Megint felbotlok, most a fejem is bevertem. De egy álom kezet nyújtott felém, és felsegít. 

Lélekfosztás

Nézem ahogy az élete olvad le a falról, majd lassan könnycseppjeimmé válik. S én csak tűrőm ahogy az utolsó mosolygó angyala töri fájdalmam. Tükröm szilánkjait illesztem össze nap nap után. Rég kifosztotta lelkem maradék méltóságát, a lángot, amit egykor gyújtott, lassan kialszik bennem. Sötétje csupán annyit tesz, hogy csak az üres helyét látom. Ha megcsap a holnap szele, és szomorúságom elmúlik, majd letörlöm könnyét, s szeretetet költöztetek szívébe. Akkor leül mellém a csend, s talán majd megnyugszanak a kifosztott lelkeink is. 

Titkok és taktikák

Szoktam mondani, hogy egy igazi nő viseljen selyemfehérneműt és ne olcsó pamut bugyit. Legyen inkább kicsit félénk, mint szemtelen. A csábítás a férfi dolga, a nő csak jeleket adjon, hogy nincs ellenére a dolog és inkább hordjon modern kiskosztümöt, mint nadrágot! 
A férfi büszkén vallja, hogy ő nem fűzi a nőket, hanem elcsábítja. Néha a legképtelenebb mesékkel, kedvességekkel próbálja magához vonzani őket. Ha teheti, megadja a módját a csábítás művészetének. Az azonban nagy hiba, hogy ellenállhatatlannak képzeli magát.
Soha ne felejtsük el a férfi javasol, a nő pedig választ. Az igazi férfi öntudata megtartott, önbecsülése egészséges, méltósággal, elfogadással és kitűnő stílusérzékkel viselik az öregedés jeleit, nem lesz nevetség tárgya ötven éves korában a húsz éves lányok körében. Minden esetben kifogástalan úriember, gáláns, előzékeny, megállás nélkül bókol és legfeljebb ártatlan célzásokat tesz, melyek épphogy csak zavarba hozza imádata tárgyát.
A legtöbb férfi imád ajándékozni, főleg a kapcsolat elején. Parfüm, romantikus vacsorameghívás, szexi fehérnemű, drága ékszer. Aztán az esküvő után már a háztartási eszközök kerülnek előtérbe: a kukta, a mosógép, a porszívó. A parfüm pedig marad a barátnőnek.
Férfinak lenni számomra azt jelenti, hogy magabiztosan és büszkén be tudok menni egy kávézóba, le tudok ülni az asztalhoz, megvillantom ápolt kezeim és képes vagyok azt mondani a másiknak: Sajnálom! Igazad van, hibáztam. Bocsáss meg!
Ha a külsőségeket nézzük: Egy férfi legyen stílusosan öltözött, diszkrét kiegészítőt viselő és különleges parfümtől illatozó, amitől életre kell benne Monsieur Charmeur.
A férfi egy intelligens, ám viszonylag félénk nőt akar, aki legyen isteni konyhatündér és hibátlan ízlésű, modorú vendéglátó háziasszony és mindehhez persze hordjon szexis fehérneműt a kiskosztümje alatt.
Egy igazi nő úgy villantja dekoltázsát, hogy nem zavarba ejtő, hanem stílusos. Ezért mindig kigombolva felejti blúza legfelső gombját, mellyel, sokkal lazábbá és elegánsabbá teszik megjelenését. A divatruhák helyett elegáns, vállat, dekoltázst vagy bokát szabadon hagyó darabot részesíti előnyben, amelyet egyszerű sminkkel, merész kiegészítőkkel és visszafogott ékszerekkel tesznek még látványosabbá.
Aranyszabály pedig hogy akkor igazán működőképes mindez, ha a férfi férfinak, a nő pedig nőnek érzi magát és szentül hiszik, hogy az irányítás a saját kezükben van. Megadják hát másiknak ezt az érzést még akkor is, ha történetesen az igazság ettől messze áll.

Érintés nélküli tánc

Sokáig gondoltam azt, hogy a flörtölés a megcsalás előszobája. Akkor még nem tudtam, de a pillanatnyi szerelem kémiájával szálltam harcba, és mint minden ilyen csata, ez is őrült és megnyerhetetlen volt. Ma már azt gondolom, hogy ha felhagyok a flörtöléssel, önmagammal szállok szembe. Mert a flört nem egy rossz szokás, amelyet felvesz vagy letesz az ember, hanem abból fakad, hogy nőnek és férfinak születtünk. Ugyanúgy az egyéniségünk része, mint a hajunk és szemünk színe, a könyvek, amelyek hatnak ránk, vagy éppen a szokásaink. Ugyanolyan létszükséglet, mint a táplálék vagy a levegő. Viszont a flörthöz nem elég férfinak (vagy nőnek) lenni, kell még hozzá egy kis cinkosság, „egy húron pendülés”, bizalom és érdeklődés a másik iránt. Okos könyvek beszélnek arról, hogyan kell flörtölni – milyen taktikákat és trükköket kell bevetni –, miközben az izzadságszagú akarás a flörtölés gyilkosa. A flörtben éppen az a szép, hogy játékos, kiszámíthatatlan és ösztönös. Sohasem tudhatod, hogy hol akadsz emberedre és cinkosodra.

Mert a flörthöz mindig két ember kell, és nem elég, ha a két ember között felszikrázik a vonzalom, kell a csibészesség, kell a macska-egér harc, a „húzd meg, ereszd el” játék. Érintés nélküli tánc ez, amelyhez olykor annyi is elég, hogy egy férfi és egy nő elmegy egymás mellett az utcán.

A legtöbb esetben mégis attól függ, hogy a flörtölés során meddig megyünk el, hogy éppen szingliként vagy párkapcsolatban élünk-e. Az egyedülálló bátrabb, szabadabb, neki csak önmagához kell hűségesnek lennie, és egy lopott csók csak fokozza a flört élvezetét, míg egy házas (párkapcsolatban élő) nincs ártatlan csók, mert az már kimeríti a megcsalást. Persze a szópárbaj, a mosoly vagy a szemezés élvezetes játék lehet egy idegennel.

A flört a legjátékosabb emberi kapcsolat. Illékony, mégis pezsdítő. Nincs benne megszokás, nincs benne semmi kiszámíthatóság. De vannak alapszabályok, amiket érdemes betartani.

A flört két idegen magánügye, amelyet nem kell hazavinni, nem kell bemutatni, nem kell, sőt nem szabad hivalkodni vele. Hiba, ha saját magunkat úgy próbáljuk érdekesebbé tenni a párunk szemében, hogy hódításainkról, kalandjainkról beszélünk. A flört könnyen jön, könnyen megy. Bőséges jutalom, hogy a flört felpezsdít minket, és ez az energia nem vész el. Míg a flörtöt tilos hazavinni, addig a flörtből nyert energiát kötelező. Így lesz egy idegen mosolyától egész nap jókedvünk.

Csak érzés

Csak ölelj kérlek,
szorosan erősen húz magadhoz.

Csak hallgass ne kérdezd mi volt,
miért vagyok szomorú.

Csak szeres ma van rá esélyünk,
nem tudjuk mit hoz a holnap, hol leszünk.

Csak szeretni szeretnélek,
kérlek enged had öleljelek még egy kicsit.

Csak engedj csókjaidban fürdeni,

érezni bódító illatod, szemeidben viszont látni magam.

Csak elmondani szeretném,

milyen volt az éjszakám nélküled.

Csak szeretném, ha érzenéd,

mennyire tudsz hiányozni a hűvös reggelekből.

Csak annyit akartam írni,

mennyire szerencsés vagyok, hogy melletted élhetek.

Lélektelenül

Az élet különös, titkos vágyakkal kikövezett megállóhelyekkel teli. Mész, haladsz, száguldasz az úton, aztán jön egy pihenőhely, találkozol valakivel és innentől bárki lehetsz. Nem is számít, hogy valójában ki vagy, senki sem kérdezi. Úgyis tovább haladsz az utadon néhány perc, vagy óra múlva. Ezért bárki lehetsz. Nem tudod, melyik pillanatban hullott le gátlásod a padló hideg kövére. Nem tudod, hol kezdődött a forró ölelés. Itt és most nem kell adni. Csak elvenni kell. Elvenni egy másik érintését, testének melegét, szapora lélegzetének hangjait. Nem kell adni, nem kell figyelni, nem kell gyöngédnek lenni. Csak magadra kell figyelni és elvenni kell, csak magadnak adni mindent, amit a pillanat adhat. Csak te számítasz. Ösztönös vagy, önző és erőszakos. Ő ugyanilyen. Ő ugyanúgy csak elvenni akar minden, ami téged azzá tesz, aki valójában vagy.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb! Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmenedék és tartson meg az emlékezet.
Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.

Régimódi szerelem

Manapság oly nehéz szavakat találni az érzéseinkre. Nehezen és olykor soha nem fogalmazzuk meg igazán azt, amit érzünk és gondolunk arról az emberről, akivel a következő évtizedeket élményét szeretnék megosztani. Nem úgy, mint a régi időkben, amikor szabadon szárnyalt a képzelet, tiszta volt minden érzelem. Amikor még mindenki megélte a saját életét, átérezte és hitte is, amit a szíve súgott. Akkor még izgatottan mentek a postaládához, benne valami csodát remélve. Manapság csak csekkek, szórólapok lelhetők fel benne. És az érzelmek, már nem égetik úgy át a papírt, mint a szerelmesek szívét egykor. Néhány nyilvános oldalon közzétett régi, kopott gondolat és a remény, hogy talán az is olvassa, akinek szól.

De régen… a lopott órák, mikor csak a szemek simogattak, néma ajkak találkoztak. Aztán jött a levél, telve érzelemmel, szenvedéllyel. A kimondhatatlan a papíron öltött testet, az érzések a sorokba bújva üzentek. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,” Idézem Ady Endre sorait, most lopom csak én is a példákat. Mert manapság az érzelmek elvesztek egy éteri világban. Hol vannak már a saját gondolatok? A - butácskán is megfogalmazott- vallomások?  Elveszett a romantika. Talán igény sincsen rá. Talán mégis. Talán csak nem érünk rá.
„Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.” - írta egykoron Radnóti Miklós megfáradva, de annál nagyobb szeretettel az Ő imádott Fannijának. Pár sorba véste csupán, amit érzett, de szívből szólt minden sora. Igaz, neki nem volt ott a tévé, ami elvonta volna figyelmét az Ő, a kettejük életéről. Talán csak ennyi kellett? Nem hiszem. Többről van szó. Igényről, hogy a másik tudja fontos valakinek. Hogy hiányzik az a másik, az a társ, akit most úgy ölelne. Helyette szorítja a tollát, szeme a papírt nézi szép szerelme szemei helyett és szinte magától vetődnek a gondolatok a papírra. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, min ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.” - (József Attila)

Feltétel nélkül szerettek, akkor is ha nem volt viszonzás. S e szenvedélyes levelek fennmaradtak, örök emlékül a nagy szerelmeknek. Van mit tanulnunk belőle mai embereknek. Hogy ne érjük be a ridegen villódzó monitor fényével, hogy megéljük a szerelmeinket, időt hagyva a megismerésre. Hisz milyen ijesztő is felismerni a saját érzéseinket, rájönni arra, hogy van egy másik, aki nélkül nincs értelme. És igen, a legnehezebb. Mindezt szavakba önteni, elmondani neki… „Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...” (Pilinszky János)

Itt hagytad visszhangzó halk nevetésed a falakon, mosolyod fényét a képeken.

Itt hagytad a szerelmes hajnalt, magaddal vitted a mosolygó reggel hangtalan szép muzsikáját.

Itt hagyok magamból, egy megviselt lábnyomot, mi fájó szavaid tüzében húsomig beégett. 

Itt hagyom magamból parázsló jaj szavam. Magamba fojtanám, ha a világ összes szelleme nem kullogna fájó lépteim után.

 

....

 

Mert a csend hangján beszélek hozzád és képzelet szülte szemeidben olvasom gondolataid. Érzem illatod, amint idegen suhan el mellettem és visszanéz rám nem értetten, hogy most miért és ki az ki lopva lát benne hirtelen hullócsillagot. Mert naponta újra arcomra ülnek a szilánkok és földet ér bennem a puszta lelkembe zuhanó hiányod.