Azon merengek...

Mintha láthatatlan térben, áthatolhatatlan falak között élnék. Fogy a friss levegő, megfulladok. A bizalom, mint kioltott tűzből az elenyésző füst, szökik, tűnik el mellőlem. Csalódás veti meg ágyam. Pupilláim mögé hatolnak a szennyezett szavak. Ma este lelkem szeretője a gyötrelem.
A kötelesség egy pillanat alatt megbecstelenítve hever mellettem. Hamis illúziókban ringattam magam és most széthullott ábrándok közt büntet a látszat. Nézném, amit akartam és bénultan figyelem a megerőszakolt valóságot. 

Örök vágy

Ebben az ezer egy éjszakában szemem becsukva hallom a zenét. Szenvedély nyújtja a kezét kérőn felém. Reszket a szívem, érte remegek, behunyt szemmel táncolok vele.
Testem ritmusa, az övére válasz, csípőm simulva követi táncát.

Szeráj mélyén fülledt a levegő, erotika süt belőle. A vágy fátylába burkolózva, lágyan búgó zeneszóra kacérkodik. Kerek csípőn, kecses vállon, dús kebleken játszik a fény. Ring a csípő, száll a dallam, táncol ringatózva. Kígyózóan nyújtja kezét, testét lágyan tekergeti. Sugározva sejteti az éjjeli kéjt. Ahogy arcához emeli kezem, beletúrok lágyan leomló hajába, majd lassan elindulok a nyaka felé. Ujjaim követik a nyaka ívét, megpihennek mellei dombján, majd tovarebbennek a ringó csípőjére, és körberajzolom köldöke mélyedését. Épp csak érintem a bőrét, mégis borzongás fut végig rajta. Ahogy magamhoz ölelem, szeme lecsukódik, és várakozón felsóhajt…

Ebben a különös éjszaka ködében, fülledt homályos terem zugában forgunk, a zene ütemére hajlongunk megbabonázva. Majd összefonódott testünk remegése elsimul, ziháló lélegzetünk lassan egymásba csitul, szemünkben tovább lobog a láng, az egymást kereső, kielégíthetetlen, örök vágy.

Lélektükör

Életünk során kellően megtanulunk elfojtani, szorongani, stresszelni, fájdalmat okozni magunknak, aztán másoknak is. De vajon megtudunk tanulni valaha igazán szeretni, vagy helyette inkább a félelemre koncentrálunk, mint önmagunk lenni? 

Félünk szembenézni a valósággal, félünk a boldogságtól. Így aztán félelmeinken keresztül kapcsolódunk egymáshoz és nem csoda, ha összegabalyodunk, összecsomózódunk és magunkba, majd egymásba harapunk, egymásba karmolunk. Meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat, értékelni magunkat, függetlenül attól, mások mit mondanak rólunk. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor elengedhetetlenül fontos, hogy letisztítsuk lelkünket az évek alatt rárakódott hordalékoktól. Tartozunk magunknak annyival, hogy kibogozzuk lelkünk összegabalyodott fonalát és feloldjuk csomót.

Dilemma

Mégis valami jön, valamit látok, távol van, de látom. Nem csukom be a szemem, elindulok felé, a sziklákon elcsúszok, kibicsaklik a bokám, de felállok, megyek tovább. És ahogy közelebb érek ahhoz a valamihez, tombol, nézem, nem enyhül. Az ég is vérzik. Egy angyal szárnya végighasította a Napot, az Ördög szomját oltja-e vörös nedű. És igen, ebben a szürreális pillanatban rájöttem. Legtöbben megtesszük, nagy árat fizetve érte. Majd elcsendesedik minden, lehunyja a Nap sebhelyes szemét, könnyével csillagokat dob az égre.Sarkon fordulok és cserben hagyom. Megint felbotlok, most a fejem is bevertem. De egy álom kezet nyújtott felém, és felsegít. 

Lélekfosztás

Nézem ahogy az élete olvad le a falról, majd lassan könnycseppjeimmé válik. S én csak tűrőm ahogy az utolsó mosolygó angyala töri fájdalmam. Tükröm szilánkjait illesztem össze nap nap után. Rég kifosztotta lelkem maradék méltóságát, a lángot, amit egykor gyújtott, lassan kialszik bennem. Sötétje csupán annyit tesz, hogy csak az üres helyét látom. Ha megcsap a holnap szele, és szomorúságom elmúlik, majd letörlöm könnyét, s szeretetet költöztetek szívébe. Akkor leül mellém a csend, s talán majd megnyugszanak a kifosztott lelkeink is. 

Titkok és taktikák

Szoktam mondani, hogy egy igazi nő viseljen selyemfehérneműt és ne olcsó pamut bugyit. Legyen inkább kicsit félénk, mint szemtelen. A csábítás a férfi dolga, a nő csak jeleket adjon, hogy nincs ellenére a dolog és inkább hordjon modern kiskosztümöt, mint nadrágot! 
A férfi büszkén vallja, hogy ő nem fűzi a nőket, hanem elcsábítja. Néha a legképtelenebb mesékkel, kedvességekkel próbálja magához vonzani őket. Ha teheti, megadja a módját a csábítás művészetének. Az azonban nagy hiba, hogy ellenállhatatlannak képzeli magát.
Soha ne felejtsük el a férfi javasol, a nő pedig választ. Az igazi férfi öntudata megtartott, önbecsülése egészséges, méltósággal, elfogadással és kitűnő stílusérzékkel viselik az öregedés jeleit, nem lesz nevetség tárgya ötven éves korában a húsz éves lányok körében. Minden esetben kifogástalan úriember, gáláns, előzékeny, megállás nélkül bókol és legfeljebb ártatlan célzásokat tesz, melyek épphogy csak zavarba hozza imádata tárgyát.
A legtöbb férfi imád ajándékozni, főleg a kapcsolat elején. Parfüm, romantikus vacsorameghívás, szexi fehérnemű, drága ékszer. Aztán az esküvő után már a háztartási eszközök kerülnek előtérbe: a kukta, a mosógép, a porszívó. A parfüm pedig marad a barátnőnek.
Férfinak lenni számomra azt jelenti, hogy magabiztosan és büszkén be tudok menni egy kávézóba, le tudok ülni az asztalhoz, megvillantom ápolt kezeim és képes vagyok azt mondani a másiknak: Sajnálom! Igazad van, hibáztam. Bocsáss meg!
Ha a külsőségeket nézzük: Egy férfi legyen stílusosan öltözött, diszkrét kiegészítőt viselő és különleges parfümtől illatozó, amitől életre kell benne Monsieur Charmeur.
A férfi egy intelligens, ám viszonylag félénk nőt akar, aki legyen isteni konyhatündér és hibátlan ízlésű, modorú vendéglátó háziasszony és mindehhez persze hordjon szexis fehérneműt a kiskosztümje alatt.
Egy igazi nő úgy villantja dekoltázsát, hogy nem zavarba ejtő, hanem stílusos. Ezért mindig kigombolva felejti blúza legfelső gombját, mellyel, sokkal lazábbá és elegánsabbá teszik megjelenését. A divatruhák helyett elegáns, vállat, dekoltázst vagy bokát szabadon hagyó darabot részesíti előnyben, amelyet egyszerű sminkkel, merész kiegészítőkkel és visszafogott ékszerekkel tesznek még látványosabbá.
Aranyszabály pedig hogy akkor igazán működőképes mindez, ha a férfi férfinak, a nő pedig nőnek érzi magát és szentül hiszik, hogy az irányítás a saját kezükben van. Megadják hát másiknak ezt az érzést még akkor is, ha történetesen az igazság ettől messze áll.

Érintés nélküli tánc

Sokáig gondoltam azt, hogy a flörtölés a megcsalás előszobája. Akkor még nem tudtam, de a pillanatnyi szerelem kémiájával szálltam harcba, és mint minden ilyen csata, ez is őrült és megnyerhetetlen volt. Ma már azt gondolom, hogy ha felhagyok a flörtöléssel, önmagammal szállok szembe. Mert a flört nem egy rossz szokás, amelyet felvesz vagy letesz az ember, hanem abból fakad, hogy nőnek és férfinak születtünk. Ugyanúgy az egyéniségünk része, mint a hajunk és szemünk színe, a könyvek, amelyek hatnak ránk, vagy éppen a szokásaink. Ugyanolyan létszükséglet, mint a táplálék vagy a levegő. Viszont a flörthöz nem elég férfinak (vagy nőnek) lenni, kell még hozzá egy kis cinkosság, „egy húron pendülés”, bizalom és érdeklődés a másik iránt. Okos könyvek beszélnek arról, hogyan kell flörtölni – milyen taktikákat és trükköket kell bevetni –, miközben az izzadságszagú akarás a flörtölés gyilkosa. A flörtben éppen az a szép, hogy játékos, kiszámíthatatlan és ösztönös. Sohasem tudhatod, hogy hol akadsz emberedre és cinkosodra.

Mert a flörthöz mindig két ember kell, és nem elég, ha a két ember között felszikrázik a vonzalom, kell a csibészesség, kell a macska-egér harc, a „húzd meg, ereszd el” játék. Érintés nélküli tánc ez, amelyhez olykor annyi is elég, hogy egy férfi és egy nő elmegy egymás mellett az utcán.

A legtöbb esetben mégis attól függ, hogy a flörtölés során meddig megyünk el, hogy éppen szingliként vagy párkapcsolatban élünk-e. Az egyedülálló bátrabb, szabadabb, neki csak önmagához kell hűségesnek lennie, és egy lopott csók csak fokozza a flört élvezetét, míg egy házas (párkapcsolatban élő) nincs ártatlan csók, mert az már kimeríti a megcsalást. Persze a szópárbaj, a mosoly vagy a szemezés élvezetes játék lehet egy idegennel.

A flört a legjátékosabb emberi kapcsolat. Illékony, mégis pezsdítő. Nincs benne megszokás, nincs benne semmi kiszámíthatóság. De vannak alapszabályok, amiket érdemes betartani.

A flört két idegen magánügye, amelyet nem kell hazavinni, nem kell bemutatni, nem kell, sőt nem szabad hivalkodni vele. Hiba, ha saját magunkat úgy próbáljuk érdekesebbé tenni a párunk szemében, hogy hódításainkról, kalandjainkról beszélünk. A flört könnyen jön, könnyen megy. Bőséges jutalom, hogy a flört felpezsdít minket, és ez az energia nem vész el. Míg a flörtöt tilos hazavinni, addig a flörtből nyert energiát kötelező. Így lesz egy idegen mosolyától egész nap jókedvünk.

Csak érzés

Csak ölelj kérlek,
szorosan erősen húz magadhoz.

Csak hallgass ne kérdezd mi volt,
miért vagyok szomorú.

Csak szeres ma van rá esélyünk,
nem tudjuk mit hoz a holnap, hol leszünk.

Csak szeretni szeretnélek,
kérlek enged had öleljelek még egy kicsit.

Csak engedj csókjaidban fürdeni,

érezni bódító illatod, szemeidben viszont látni magam.

Csak elmondani szeretném,

milyen volt az éjszakám nélküled.

Csak szeretném, ha érzenéd,

mennyire tudsz hiányozni a hűvös reggelekből.

Csak annyit akartam írni,

mennyire szerencsés vagyok, hogy melletted élhetek.

Lélektelenül

Az élet különös, titkos vágyakkal kikövezett megállóhelyekkel teli. Mész, haladsz, száguldasz az úton, aztán jön egy pihenőhely, találkozol valakivel és innentől bárki lehetsz. Nem is számít, hogy valójában ki vagy, senki sem kérdezi. Úgyis tovább haladsz az utadon néhány perc, vagy óra múlva. Ezért bárki lehetsz. Nem tudod, melyik pillanatban hullott le gátlásod a padló hideg kövére. Nem tudod, hol kezdődött a forró ölelés. Itt és most nem kell adni. Csak elvenni kell. Elvenni egy másik érintését, testének melegét, szapora lélegzetének hangjait. Nem kell adni, nem kell figyelni, nem kell gyöngédnek lenni. Csak magadra kell figyelni és elvenni kell, csak magadnak adni mindent, amit a pillanat adhat. Csak te számítasz. Ösztönös vagy, önző és erőszakos. Ő ugyanilyen. Ő ugyanúgy csak elvenni akar minden, ami téged azzá tesz, aki valójában vagy.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb! Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmenedék és tartson meg az emlékezet.
Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.

Régimódi szerelem

Manapság oly nehéz szavakat találni az érzéseinkre. Nehezen és olykor soha nem fogalmazzuk meg igazán azt, amit érzünk és gondolunk arról az emberről, akivel a következő évtizedeket élményét szeretnék megosztani. Nem úgy, mint a régi időkben, amikor szabadon szárnyalt a képzelet, tiszta volt minden érzelem. Amikor még mindenki megélte a saját életét, átérezte és hitte is, amit a szíve súgott. Akkor még izgatottan mentek a postaládához, benne valami csodát remélve. Manapság csak csekkek, szórólapok lelhetők fel benne. És az érzelmek, már nem égetik úgy át a papírt, mint a szerelmesek szívét egykor. Néhány nyilvános oldalon közzétett régi, kopott gondolat és a remény, hogy talán az is olvassa, akinek szól.

De régen… a lopott órák, mikor csak a szemek simogattak, néma ajkak találkoztak. Aztán jött a levél, telve érzelemmel, szenvedéllyel. A kimondhatatlan a papíron öltött testet, az érzések a sorokba bújva üzentek. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,” Idézem Ady Endre sorait, most lopom csak én is a példákat. Mert manapság az érzelmek elvesztek egy éteri világban. Hol vannak már a saját gondolatok? A - butácskán is megfogalmazott- vallomások?  Elveszett a romantika. Talán igény sincsen rá. Talán mégis. Talán csak nem érünk rá.
„Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.” - írta egykoron Radnóti Miklós megfáradva, de annál nagyobb szeretettel az Ő imádott Fannijának. Pár sorba véste csupán, amit érzett, de szívből szólt minden sora. Igaz, neki nem volt ott a tévé, ami elvonta volna figyelmét az Ő, a kettejük életéről. Talán csak ennyi kellett? Nem hiszem. Többről van szó. Igényről, hogy a másik tudja fontos valakinek. Hogy hiányzik az a másik, az a társ, akit most úgy ölelne. Helyette szorítja a tollát, szeme a papírt nézi szép szerelme szemei helyett és szinte magától vetődnek a gondolatok a papírra. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, min ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.” - (József Attila)

Feltétel nélkül szerettek, akkor is ha nem volt viszonzás. S e szenvedélyes levelek fennmaradtak, örök emlékül a nagy szerelmeknek. Van mit tanulnunk belőle mai embereknek. Hogy ne érjük be a ridegen villódzó monitor fényével, hogy megéljük a szerelmeinket, időt hagyva a megismerésre. Hisz milyen ijesztő is felismerni a saját érzéseinket, rájönni arra, hogy van egy másik, aki nélkül nincs értelme. És igen, a legnehezebb. Mindezt szavakba önteni, elmondani neki… „Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...” (Pilinszky János)

Itt hagytad visszhangzó halk nevetésed a falakon, mosolyod fényét a képeken.

Itt hagytad a szerelmes hajnalt, magaddal vitted a mosolygó reggel hangtalan szép muzsikáját.

Itt hagyok magamból, egy megviselt lábnyomot, mi fájó szavaid tüzében húsomig beégett. 

Itt hagyom magamból parázsló jaj szavam. Magamba fojtanám, ha a világ összes szelleme nem kullogna fájó lépteim után.

 

....

 

Mert a csend hangján beszélek hozzád és képzelet szülte szemeidben olvasom gondolataid. Érzem illatod, amint idegen suhan el mellettem és visszanéz rám nem értetten, hogy most miért és ki az ki lopva lát benne hirtelen hullócsillagot. Mert naponta újra arcomra ülnek a szilánkok és földet ér bennem a puszta lelkembe zuhanó hiányod.

 

 

Elveszett

A szobám csendjében ülve, ha a magány mélyébe zuhanok vagy a hegy tetejéről, ha a szabadban szárnyalok nekem éreznem kell, hogy szabad vagyok. Ne szoríts magadhoz, mert nem tudok önmagam lenni. Kell a magány, hogy ismét hallhassam a belső hangom, hogy kiigazíthassam hibáimat. Kellenek a mezítelen tiszta könnyek, hogy lemoshassam a világ mocskát arcomról. Aztán amikor hiányod felébred bennem, akkor visszatérek, hogy ismét ölelődhessek veled, hogy a kötél végén ismét én lehessek, és velem szemben te lóghass.

A sötét utcák néma csendjén sétálok a hold felé, messze túl a könnyeken egy álmot kerget még a tegnapi szél. Ringatózva suhan át a fák között a lombokon. Visz magával túl az utcán, túl a messzi dombokon. Hosszú az út, s mennyi még a gondolat, sok a bánat, sok a bűn, egyre nyomja vállamat. Jéggé fagytak könnyeim, már nem érzem a fájdalmat. Gyenge erő vette át a mindig erős hatalmat. Céltalanság lett a célom, s révbe érek lassan én. Itt állok, már vége minden szenvedélyes vágynak. Búcsúzom tőled és feledném mindent, ami fáj. Itt állok a föld felett, és vágyom a föld alá. Itt állok előtted, s csak nézed, ahogy lassan elveszni látszik a szívverésem, csak csönd lesz és ezzel végem.

 

Vágylak

Székhez szegetten ülök veszteg, s kifújom nesztelen lélegzetem. Álomból szőtt lepel fedi mezítelen testét, arcomba hajolva, már érzem forró leheletét. Arcát végig simítja remegő kezem, bőre finom, akár a frissen szőtt selyem. A gyertyák halvány fénye végigcirógatják teste ívét. Szememmel, kezemmel követem a fény útját. Izgató a látvány és nem tudok betelni vele. Érintése égeti meztelen testem, ahogy hozzám ér. Eléget, de nem bánom.

Ma éjszaka bármit megteszek neki, hogy megérinthessem az eget. Ha szeretné, ma éjszaka a hideg padlón szeretkezzem vele. Testemről darabonként tépi le béklyókként viselt gátlásaimat. Csókkal súgnám szájára vágyaim szavait, de nem enged. Helyette ujjaival formába önti vágyait, vörös csókot fest nyakamra. Marcangol a száj, belém mar a fog, a nyelv lüktet, fáj nagyon… de élvezem, akarom, kívánom. Ujjai belemarkolnak a hajamba és húz, kényszerít, hogy nyelvemmel elérjem ajkait.

Meztelen teste megfeszül, majd elernyed, újra és újra hullámzik. Felhevülök csókra csábító vágytól dacos ajkai láttán és ettől különlegesnek érzem magam, hatalma van felettem. Élvezhetné bárki, de csak enyém a látvány. Sima bőrét érdes kezemmel felszántom. De ő nem szól semmit csak maga alá nyom és keserédes nyálát csorgatja ajkaim közé. S belekezd lassan, rám mosolyogva egy vad s érzéki táncba…

A rejtélyek egy nap maguktól felfedik a Titkot és akkor feltárul előtted múltam, jelenem és jövőm. De pókhálód lassan rászövi emlékeimre a feledés édes mételyét. Mond miért nézel rám oly mereven? Tekinteted sziklaszilárd -hihetném én, ha nem tudnám, nem látnám benned vad óceánod szilaj hullámait, s nem látnám ott vergődni a remény utolsó deszkájába fogózva önmagam. 

Csendes zokogás

Azt gondolom, hogy még mindig nem lehet elégszer kimondani, leírni, hogy semmilyen érzelmi állapot, semmiféle párkapcsolati viszonyulás nem teszi indokolttá a másik ember megalázását és megverését, vagy megfélemlítése. Sajnos sokan hisznek abban, hogy partnerük majd megváltozik, megjavul. A valóságban az első elcsattanó pofont általában követi a többi, s egyre nehezebb a kapcsolat megszakítása a bántalmazóval.

Még ma is sok férfitársam gondolja azt, hogy az erőszakos, indulatos viselkedését a férfiasság „hagyományos” jelének tekintheti. Úgy gondolhatják, a tradicionális női szerep része, hogy alárendelődjenek partnerük erőszakos viselkedésének. Hazánkban minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, olyan kapcsolati mintát látott, ahol az apja verte az anyját vagy a gyereket, esetleg mind a kettőt. A minta pedig generációkon keresztül örökségként viszik magukkal. 

Lehetetlen pontosan megmondani, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, de vannak árulkodó jelei és tünetei a lelki és fizikai erőszaknak. A bántalmazó kapcsolatok nagyon zártak, hiába látják úgy a külső szemlélők, hogy ki kéne a nőnek lépnie, ő belül úgy érzi, hogy erre képtelen, a saját félelmei fogságában él. Egyszerűen megbénítja őket a félelem. Vaskos falakat húznak, némaságba öntik fájdalmukat és zokogni is csak csendesen mernek. Az esetek egy részében van egy pont, amikor a nő eljut oda, hogy elmeri hagyni az agresszív férjét. Mások egész életüket leélik egy ilyen kapcsolatban. Minden nőt, gyereket és férfit megillet, hogy erőszakmentes családban élhessen, ezért is olyan fontos hogy jobban figyeljünk oda az árulkodó jelekre és mondjunk nemet az erőszakra.

Az Ő élete, a te lelkiismereted, a mi döntésünk!

Kettétört valóság

Néztelek, ahogy feküdtél az ágyon, a puha meleg öntudatlanság fekete hártyája alatt. Gyönyörű volt, pedig ott sem voltál. Talán valaki más feküdt helyetted azon a gyűrött lepedőn, talán egyedül voltam, és egyáltalán semmi esélye nem volt, hogy ott legyél, és nézzem, ahogy álmodsz, hogy megremegjenek szempilláid, és eltűnjön az arcodról a sötét görcs.

Néztelek, és valami egészen furcsa érzésem támadt. Mintha már nem is te lettél volna ott, mintha ezt nem is én gondolnám, ebben a bizonytalan százillatú világban. Mintha nem is lennél, mintha nem is lennék.

A kép előttem halk és áttetsző lett, lenyeltem a pillanatot, megállt az idő, kihunytak a fények. Összetöpörödött az életem valóságának valószínűsége, mintha azon a kórházi folyosón lennék újra, ahol csak az élet és a halál van, a semmi és a minden, ahol más egyáltalán nem számít.

A másik világ, mindenféle bizonytalanságot maga után hagyva, lépett be a gyomromba. Olyan bizonyossággal láttam már, hogy nem vagy ott, hogy én sem vagyok sehol, és egyáltalán semmi sincs, és őrizgettem a nemérzeksemmit furcsaságát. Mert a következő pillanatban már semmi nem lesz ugyanaz, mert talán az oldaladra fordulsz, és szuszogsz egyet (ha egyáltalán ott voltál, de ezt sosem tudom már meg), és kettétörik a fekete varázs, és a valóság megint elzavarja ezt az édes semmit. És beszökik a fény a redőny kicsiny résein, meglibben a csipkefüggöny, és megint fogom érezni majd a levegőt, és talán szomjas is leszek, és aztán majd fel kell megint kelni.

Néha olyan jó lenne, ha tovább tartana. Ha csak egy kicsivel lenne biztosabb az álom, és bizonytalanabb a valóság. Ha olykor nem tűnne el az a kicsi fényes pont a plafonról, és ott maradhatnék abban a semmiszín érzésben, abban a félelem nélküli meggyőződésben, hogy az élet nem az, aminek látszik. 

Amikor behunyom szemem rád gondolok, te itt teremsz és szívünkkel játsszuk a közös duettet.

A téli napfény

Hát persze, hogy szép tud lenni a tél is, miért ne lenne az? Szép, amikor ködbe burkolja a lég, ha az északi hideg szél pirosra fújja ki arcomat, ha zúzmara ül meg a fák ágain. Ha hópihék táncolnak körülöttem, hogy később ropogósra érjenek a talpam alatt, csak a sötét, csak az ne kísérné ezt az évszakot. A Föld pedig kitartóan kering a nap körül sok-sok évezrede már, szívja magába az erőt, mely életet táplál belénk, s ha éppen úgy adódik, hogy a dőlésszöge kicsit összeszűkül, mi hunyorogva nézünk a napba a télben, ilyenkor kicsit jobban tán, mint tesszük azt máskor, de hiszen nem is ez a lényeg.

A lényeg az a fényben lakozik és a világosságban, mely még ilyenkor is jut nekünk, mi lenne velünk,  ha még ettől is megfosztanának minket ez égiek? Az égiek, kik gondoskodnak rólunk, lehet nyár, tavasz, akár ősz, esetleg tél.

Mint most. Bele hunyorítok a napba, ráncolom szemem, s érzem, ahogy a könny végig pereg az arcomon, de nincs baj ezzel, hiszen jó meleg. A sós íz ajkamhoz ér, s én konstatálom, a napfény újfent érdekes játékot űz velem. Megnevettet, már megint. Letörlöm őket, aztán zsebre dugom a kezeimet, szorosabbra húzom a kabátom, s viszem magammal a napfény könnyeit. Tényleg jó meleg, átmelegíti lelkem és érzem,  hogy mégis van erőm, hisz bennem dobol a szenvedély. De ne kérdezd miért. Sokszor magam sem tudom a miérteket. Csak a napfény, ami számít.

A Bohóc

Sietnie kell, már nincs sok idő. Nemsokára kezdetét veszi az újabb játék. Egy színdarab. És hamarosan kezdetét veszi… hamarosan.
A festékért nyúl, de utoljára még belenéz a tükörbe. Apró mosoly jelenik meg szája sarkában, mikor észreveszi, hogy milyen meztelen is valójában. Göncök tengerében egy meztelen férfi.
Keze mozdulata nyomán a száj, vöröslő mosollyá nyúlik, az arcot ellepi a fehérség. Hát elkészült, íme: a Bohóc.
Persze vannak olyanok, akiket kiábrándít a mindig vidám Bohóc, aki festék nélkül már koránt sem olyan sziporkázó, közel sem annyira tökéletes. Megrémülve, kiábrándulva veszik tudomásul, hogy az ő nagy kedvencük, a szívükhöz oly közelinek hitt lény, csupán egy vicces srác. Semmi több. Éppen olyan esetlen és halandó, mint a közönség soraiban ülők bármelyike, csak a cirkuszigazgató őt választotta ki, erre a hálátlan szerepre. És ő játszik, eljátssza a szerepét. Fények gyúlnak, a zenekar parádés muzsikába kezd, a Bohóc ott a porondon elhiteti a hihetetlenek tűnő csodákat is. Egyre erősebben felharsan a zeneszó. A Bohóc himnusza ez. Őt várják. És a hazugság árnyákával elindul lassan, kilép az ajtón. Tudja, hogy nem fontos bezárni, hisz lassan elporlad mögötte minden. Hamuvá, porrá lesz a kis zug, a jelmezek, s a tükör is, mely őrzi az arcát.
A háta mögött lassan megszűnik a világ, és nem marad más csak, ami előtte van. A színpadra vezető út…

Szerelemben élni

Bár csendesebbek már a szavak, de még mindig téged keresnek, míg vigyázzanak és óvjanak, és elmondják neked, hogy szeretlek.

Bár szelídebbek az érzelmek szívemben, nem lobognak, ahogy szél a hegy felett, de még most is téged ölel át karom, olyan féltve, mint anyja a gyermeket.

Bár kettőnk filmje még mindig álomszép, olyan, mint egy szélesvásznú színes film. Pedig a mélyén ott a karc. De kéz a kézben menni kell, míg csókkal vársz.

Bár az élet sokszor megkísért, ígér valami könnyebb szép mesét. De nem adom fel, míg nem adod fel.

Bár több a szarkaláb a szemem körül, én nem változtam. Még ma is úgy nézlek, mint amikor először megláttalak, a szememben nem koptak meg a fények, csak az út lett fáradtabb a lábam alatt.

Örömtánc

Az éjjel álmomban önfeledten Veled táncoltam, egy ismeretlen utca macskakövén. Köröttünk emberek forgataga, s bár mind sietett valahova, néha megálltak kérdőn egymásra nézve, nem értve kettőnk különös pillanatát. Az úton járművek robogtak, a lámpák lázasan villogtak, hol sárga, hol piros, hol zöld. Néha egy duda élesen kürtölt, a rohanó világ, akkor, tőlünk mégis, különös távolból szűkölt. Csak mi voltunk egymásnak, Te és én. Együtt léptünk, egy lépést sem tévesztettünk el. Én vezethettelek és te rám bízva magad követté. A ritmus lágyan fonta össze ujjaink, s a pillanat, az utca mindkét oldalán, örök maradt.

Két lépés között

Hányszor kell cinkosként hallgatni, s hányszor zúgva kiabálni, hogy a szó visszhangozza, míg a part be nem szakad talpunk alatt.

Érteni és érezni csak ember képes, de a cselekvés olykor csak szégyenfolt marad. Mi tegnap hasztalan, s úgy tűnik mit sem ér, az holnapra tán új bizonyságot ad.

Akarod-e

Akarod-e látni, hogy mi nekem a játék?
Akarod-e tudni, hogy mit rejt lelkem?
Akarod-e hallani, keserves, s igaz zokogásom?
Akarod-e hinni, azt, hogy én egy gyerek vagyok?
Akarod-e mondani, hogy értelmetlen minden?
Akarod-e táncolni, az én saját táncomat?
Akarod-e súgni, minden érthetetlen szavad?
Akarod-e érezni, amit én minden percben érzek?
Akarod-e megkapni, amit mindig is neked ígértem?
Akarod-e játszani, azt a játékot, amit én is ismerek?
Hogy ezzel próbáld álcád mögé rejteni magad. 

Paradox tükör

Fordulj a tükör felé, miben sosem látsz meg engem.
Hallgasd a gondolataimat, amit benned sosem ébred.
Nézz a szemembe, miben csak a csöndet látod.
Lásd az árnyam, mihez a testet nem találod.
Nézd a portrém, ami nem ábrázol.
Hallgasd a dalt, amit sosem játszom.
Ne láss meg engem, csak amíg létezem.
Csak most létezem, míg a jelenben látsz engemet.

Gyere közelebb, nyisd fel lelkem és lépj be, ha mersz.

Csak tudj elszakadni a világtól mielőtt teljesen megismersz.

Kívánj bármit tőlem, mindent megkaphatsz.

Csak vigyázz, mert lángom egy nap könnyekre fakaszthat.

Beléd olvadnék

Fekve az ágyamban a plafonra mondatokat rajzoltam és egész reggel azon gondolkodtam, hogyan lehetnék melletted. Te még takarót húztál a fejedre, az utolsó előtti álmodat álmodtad. Csupán a gondolat szállt hozzád, s befurakodott párnád alá, ringatni álombéli vágyakat.

Közben én torlaszokat bontogattam egyenként, szép rendesen, nem hevesen, mert néha kell a józan ész. Egyszer majd kész leszek vele, szétszedem a szavaidból ácsolt korlátokat, melyek az utamat körbeveszik. Akkor majd felébredsz, s megmondod nekem, hogyan olvadhatnék beléd, mint a mézcsepp nyelved hegyén.

Merengés

Hiába halkulsz el, bújsz a csendedbe és gyötröd magad. Mosolyogni új reményre, tudva hogy veszíteni fogsz, mert mindig, újra és újra meghalsz, hogy feltámadj, majd összetörj, vért fakassz. Mert igenis ember vagy és nem szobor és igenis fáj, ha megroppansz, elesel és néha nem tudsz felállni  és érzel és félsz és tudsz fájni, látni és kérdezni, sikítani, nevetni és könnyezni az éjben.

Vallomás önmagamhoz

Gyertyafényben fürdetem szemem, a faggyú cseppen, olvad kezemen, táncol a lángja, nyaldossa arcom, az ablakon lassan beköszön az alkony. Csöndesen ülök itt csak így egymagam. Nem kérdezlek, csak nézlek és közben eltévedt lélekként üldözöm önmagam. Magamat várom mindig, de valahol eltűntél. Valami elrejti álmunkba égetett arcodat és nem látom képmásod. Érzem, hogy itt vagy mellettem, még nem hagytál el.

Együtt rajzoltunk valaha szivárványt éjszaka a sötét égre, sziklák peremére kiálltunk, dacoltunk viharral nevetve. Azt hittük, az élet örök, s az ifjúság nem száll el soha, most rejtőzve sötét függöny mögött szélbe kiáltod néma szavad. Várok rád hóban, télben, hideg hajnalban és vészben. Várlak vidám, üde, kedves tavaszban, nyárban, zord őszben. Félek, hogy elmész, félek, hogy nem jössz többé.  Félek, mert az arcod az igazi végzetem.

Ezerszer hívlak mégsem hallod hangom.Olyan zavaros most minden. Könyörgöm szólalj meg újra bennem. Kérlek mondd el mit kell tennem. Mondd el mit kell tennem azért,
hogy újra megtaláljam magam benned? Mondd el mit kell tennem azért, hogy végre meghallgasd a szavam?

Most csak feszül a vállad, vállam mellett. Kezem kezedet őrzi és szemed belemerül szemembe és hallgatunk mint az őszi fák. De ne hallgass, szólj hozzám akkor is ha bántsz, akkor is ha fáj.

Vágytáncoló

Félhomály, kékes-vörös játszik az éjszakában. Olvad a szenvedély, megfagy a lélegzet, elcsábít a mámor és az esti csendben halkan megszólal a zene. Majd ütemes kissé túlfűtött dallammá csorogja át magát a dobhártyámon. Érzem ahogy a basszus bevésődik a testembe, kitölti az érzékeimet, mint ahogyan az itatóspapírt átszínezi a tinta. A szám megremeg és a szívem egyre erősebben veri az ütemet. Átjárja a remegés és a vágy az egész lényemet.
Mozdulni akarok. Igen, mozdulok is, s közben csukva tartom a szememet. Érzem, hogy teljesen a ritmusé lettem, azt tehet velem, amit csak akar. Mozdul a karom, a csípőm, íveket ír a légben. Könnyű lepéssel siklok és forgok a félhomályban.
Ha megérint, feltámadok, szállok a mennyekben, majd bukom alá a pokol mélyére. A levegő elpárolog. Érzem, hogy megfulladok! Érints meg, s hangjeggyé leszek a kottádon.
Átölelem a zenét, és az is átölel. Kölcsönös szerelemmel a menny kapujában kitárom mindenem, s verejtékcseppjeimen szikrázik az ablakon át beszűrődő holdfény.
Szédülés, édes önkívület, s az aktus felemeli, megfeszíti, majd a földre dobja ernyedten testemet. Eggyé váltunk. Élveztem a zenét, és a zene is engemet.

Az átalakulás csodája

Azon gondolkozom, hogy életünk során hányszor győzzük le saját magunkat, esetenként átlépjük saját korlátainkat, hogy elérjük céljainkat vagy többek legyünk másoknál. Rácsodálkozunk saját tetteinkre. Majd lassan átalakulunk, mások leszünk, hogy a világ számára ismerős, magunknak teljesen idegenek legyünk.

Az írás csodája

Írni azért jó, mert örömmé változtatja a bánatot, elűzi a szorongást. Átszínezhetem a valóságot, és saját tetszésemre formálhatom azt anélkül, hogy magamnak vagy másoknak kárt okoznék vele. Írás közben végre levethetem az álarcot, és önmagam lehetek, s amint az álarc lehull, kisimulnak lelkem hétköznapokban felgyülemlett ráncai. Számomra ez az írás csodája.

 

 

Játssz még nekem!

Játssz még nekem egy kicsit, úgy szeretlek hallgatni! Tudod, olyan ez nekem, mint a tisztítótűz. Meghallom az ütemed, és mindent kisöpör belőlem, csak a színtiszta öröm marad. Mintha nem lennének határok többé. Nem is tudom, hogy van ez, de a dallamok mindig mást jelentenek nekem. Egyáltalán nem mindegy, hogyan, hol játszol. Néha, ha elkap az a különös hangulat, akkor a kedvenc dalaimat is újnak hallom. Valahogy mindig elbújtatsz egy-egy mosolyt, pillantást, vagy különös felhangot a sorok közé, amitől az egész olyan más lesz.

Valamikor te csempészed be a szomorúságot a bőröm alá, következő pillanatban pedig már a felszabadító, életet adó, megtisztító érzést. Ritmusod képes tisztára mosni az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmossa a port és a város minden mocskát.
Szerelmes vagyok beléd! Néha becsukom a szemem és azt képzelem, hogy egy kis erdőben játszol, vagy a parton, vagy egy templomban, ahol minden sarkot betölt a zene. Máskor egy kis fehér erkélyt képzelek el, sok napsütéssel és friss zsemlével. De van, hogy egész ráncosnak érzem az arcom, és egy kopott verandán ülök egy régi papucsban. Vagy egy füstös bárba kerülök egy üveg édes, bódító borral.
Mindig elrepítesz. Azt hiszem, ez az, ami nagyon kell nekem. Ismered a külön kis világom, ahová szinte bármikor el tudsz jutatni. Órákat lehet a hidakon túl barangolni, ott, ahol nincsenek határok, nincsenek szabályok, csak a puszta létezés könnyelműsége. Nem tudom, hogy van ez, hogy mindig ki tudod nyitni bennem azt a kaput. Belépni meg már egészen könnyű és onnan már nincs menekvés. Egész testemet rabul ejted, elmémet felemészted, szétszedsz majd összeraksz, megtaposol, és ha kell, simogatsz.
Néha olyan, mintha Te is velem jönnél. Akkor egész más az élmény, érzem, ahogy feloldódik a magányom, és olyan boldog vagyok, hogy bejutsz hozzám.
De az is lehet, hogy Te látsz engem vendégül és a Te világod ösvényein lépkedünk ilyenkor. Majd hirtelen az akkordok között eggyé válunk. De hát Te is tudod, aligha van mit mondanom. Csak játssz még nekem egy kicsit.

Találkozás egy angyallal

Elmerengek, s átadom lelkem a sárga leveleknek, akik halottan, csöndben fekszenek tájban, de mégis gyönyörű látványt nyújtanak éppen. Egy pillanatra, csak egy gondolatra megállok a tölgyfánál kinek öltözéke megkopott már és megölelem azt derekánál. Érzem, ahogy szívverésem együtt lélegzik az öreg tölggyel, majd megdöbbent egy kéz érintése, mert valaki a másik oldalról szintét a fát karolja.

Egy angyalt pillantok, megdobban a szívem és csodálom. Csak néz és mosolyog, nem szól. Érintése az egyetlen tavaszt öleli rám és minden mozdulata lággyá erősíti az pillanatot. Talán a kíváncsiság hajtotta ide, hogy szemléljen. Olykor önző gondolatok cikáznak a fejemben. Milyen érzés lehet egy angyalt, egy ilyen csodás lényt szeretni? Milyen lehet hozzátartozni, milyen lehet, ha Ő is szeret és nem csak a távolból álmodozom? Elenged, majd közel lép egészen az arcomhoz. Meg akarom érinteni, csak egy pillanatra, finoman, ahogy csak angyalt lehet érinteni. Bele hunyorítok a tekintetébe, ráncolom szemem, s én konstatálom, ahogy az angyal érdekes játékot űz velem. Megnevettet, leülünk az avarba, percekig csak néz. Majd elkezd mesélni, mosolygok, és minden viccedén kacagok. Mikor nevetek, látom rajta, hogy fölcsillan szeme. Mond Angyal, tán kedvelsz? Arcomban látsz valami szépet? De hogy lehetne mind ez? Hisz te Te vagy, én meg csak én. Túl szép vagy ahhoz, hogy te utánam vágyakozz. Mit művel? Mintha közelebb ülnél. Mintha lassan közeledne angyali arca az arcomhoz. A nap sütése és rozsdás barna sárgás fénye érezteti velem a csodát, majd egy hirtelen szellő furfangosan cseni el tőlem és táncot járva repíti el. Felkapja. Belekarol. Elviszi. Könnyedén repíti, s minden kavargó falevélen süvítené üzenetét. Kérlek, legalább én is hagy repüljek. Kapjon fel, karoljon át engem is a szél. Vigyen magával, óvjon, mutassa meg a világot.

Lassan, ahogy múlnak a percek, csendben sírni kezdek, elviselhetetlenül egyedül maradtam a csodával aztán zsebre dugom a kezeimet, s viszem magammal az angyal üzenetét. De aztán belém csap a felismerés. Túl kevés lennék hozzá! Kevés vagyok, hogy angyal lehessek, és vele táncoljak a felhők felett. Ő pedig nem zuhan le, nem adja fel angyali mivoltát. Lehet, jobb lenne hagyni, elrebbenni fergetegben. És könnyes szemekkel, vágyakozó mosollyal csak távolról csodálni.

Csak a lélek sajog

Kéklő ködök köpenyével takarja be az éjszaka a hallgatások temetőjét, és mi ott találkozunk, ahol már minden szó felesleges. Mindig te érkezel előbb. S akár a rémálom, úgy érek hozzád, midőn már magadra leltél a csendben. Mindig megrémít, pedig hallod lépteim. Érzed odabenn, testedbe zárva. Remeg a lelked, vaskezek szorítják, önmagad téped. Mindig összerezzen a vállad, pedig képtelen a test, hogy testedhez érjen. Ujjaim csak indulnak feléd, de nem tudnak megérinteni. Előtted állva, remegő gondolatokkal és összeharapdált ajakkal, lelkedbe kapaszkodva keresném tekinteted. De most minden olyan más, minden oly különös. Nem szól a száj, s a szív is hallgatag, csak a lélek sajog.

Majd hirtelen mozdulattal sarkon fordulok és hosszú fekete kabátom meg inkább magamra húzom, s vastag gallérjaiba dörgölöm libaboros nyakam. Derekamon szorosabbra húzom az övet, s jégcsapokká fagyott ujjaimat recsegve szorítom ökölbe. Méltóságteljes lassú léptekkel indulok és nyugtatom dermedt lelkem, hogy nem az én hibám. A bűnös nem én vagyok!  Ahogy távolodom, zakatol bennem a gondolat: Bár tudnám mire gondolsz mikor tekinteted meredten a távolba réved. Szemed rezdületlen mesél arról, hogyan szalad az idő, s vesztegetjük a drága percet jelentéktelen dolgokkal. De nem érint meg az üzenet mégsem. Pedig, ha fel tudnám mérni hallgatásod bölcsességét és szemed néma ordításait megérhetném.

Következő pillanatban egy melegséget ontó ismerős kéz fogja meg jégé dermedt kezem. Hát itt vagy. Tudom. Érezlek. Hallom, ahogy felsikolt mellkasomba zárt vérengző szívem. Mély sóhajokból sejtem, hogy ma is csak rám vártál. Pillanatokba kapaszkodó létem köteleit tépázod és követsz engem.

Az én világom

Létezik valahol egy világ, ami pont a magam fajta lelkeknek lett kitalálva. Talán azt a világot nem hét, hanem tizennégy nap alatt alkotta meg Isten nekünk, lassabban, érzelgősebben, e világ szerint érzékenyen élőknek. Oda vágyom vissza!

Tudom, hogy csak véletlenül keveredtem ide, s egyszer hazatalálok. Érzem, hogy ott az otthonom, s csak valami tévedés, hogy én most itt vagyok. Érzem, hogy már nem kell sokat itt lennem, hogy otthon lehessek.

Addig meg élem úgy a világom, ahogy a trend diktálja. Néha elfáradom, elbukom, de akkor sem adom fel! Lehet, hogy jártányi erőm sem lesz, mire az én világom kapujába érek, de oda érek egyszer, ebben biztos vagyok, s majd ott kapok gyógyírt mindenre, mit itt elszenvedtem, s a mély barázdák is kisimulnak majd, miket ez a világ, ez a divat gyűrt belém.

Egy megálmodott pillanat

A fiú nem tudta levenni róla a szemét. Órák óta csak nézi és azon kapja magát, hogy értetlenül bámul rá vissza a kékség, Rámosolyog és a kék szempár visszamosolyog. Halk andalító negédes dallam mellett egy másodpercig még élvezik a pillanatot, hogy elveszhetnek egymás tekintetében, de óvatosabbnak kell lenniük. A titok melyet régóta magukban őrizgettek néha-néha felerősödik, és ha nem vigyáznak ezekben a pillanatokban felégetheti az egész jelenüket.  Akkor pedig nem lesz több titok, nem lesz miben reménykedjenek és elvesznek a vágyak Köddé válhatnak beteljesületlen álmaik. Nem lesz semmijük, amibe kapaszkodni tudnának. Nem lesz az a reménytelen érzés a szívemben, amit akkor érez az ember, ha valamit nagyon szeretne, de nem kaphat meg.

A dallammal teli szobában hirtelen felcsendült a valóság, a dal véget ért. Majd egy hirtelen mozdulattal elkapják tekintetüket és ezzel együtt magukkal viszik mindazt, amit adtak egymásnak. A képzelgéseket, az átálmodott pillanatot, a szívdobbanást, amit akkor éreztek mikor mélyen egymást szemébe néztek. Mindketten tudják nem fog maradni semmijük csak a vágy és a titok.

 

Amikor kimondom: szeretlek!

Ülök ebben a bíborba burkolódzott szobában és azon gondolkodom, hogy volt, amikor azt mondtam: szeretlek. Teljes odaadással sóvárogtam utánad, testem minden apró rezdülésével a te hangulatodra hangolva… Néztelek és azt hittem, ha kinyújtom a karom elérhetlek, és ha elérlek az enyém lehetsz. Most már tudom, csak a képzeletemben érhettelek el, és csak akkor tudatosult bennem, hogy sohasem birtokolhatlak. Mára az életem részévé váltál. Mindenütt ott vagy, minden lépésemben és tekintetemben. S hitem, mi egykoron kóbor álomként vonaglott az éjben, egyetlen igaz bizonyossággá nőtte ki magát: Összetartozunk. Ez több mint a valaha elképzelt szerelem! Ez én vagyok és te. Mi vagyunk! Akkor is ha túl messze vagy ahhoz, hogy megérintselek. A szerelem csalfa. Ez viszont állandó, és bármikor rád nézek, ezt a biztonságot látom. S ha most ebben a magánytól izzadó szobában kimondom, hogy szeretlek, minden egyes hang biztos alapon állva helytállnak megkérdőjelezhetetlenül.