Merengés

Hiába halkulsz el, bújsz a csendedbe és gyötröd magad. Mosolyogni új reményre, tudva hogy veszíteni fogsz, mert mindig, újra és újra meghalsz, hogy feltámadj, majd összetörj, vért fakassz. Mert igenis ember vagy és nem szobor és igenis fáj, ha megroppansz, elesel és néha nem tudsz felállni  és érzel és félsz és tudsz fájni, látni és kérdezni, sikítani, nevetni és könnyezni az éjben.

Vallomás önmagamhoz

Gyertyafényben fürdetem szemem, a faggyú cseppen, olvad kezemen, táncol a lángja, nyaldossa arcom, az ablakon lassan beköszön az alkony. Csöndesen ülök itt csak így egymagam. Nem kérdezlek, csak nézlek és közben eltévedt lélekként üldözöm önmagam. Magamat várom mindig, de valahol eltűntél. Valami elrejti álmunkba égetett arcodat és nem látom képmásod. Érzem, hogy itt vagy mellettem, még nem hagytál el.

Együtt rajzoltunk valaha szivárványt éjszaka a sötét égre, sziklák peremére kiálltunk, dacoltunk viharral nevetve. Azt hittük, az élet örök, s az ifjúság nem száll el soha, most rejtőzve sötét függöny mögött szélbe kiáltod néma szavad. Várok rád hóban, télben, hideg hajnalban és vészben. Várlak vidám, üde, kedves tavaszban, nyárban, zord őszben. Félek, hogy elmész, félek, hogy nem jössz többé.  Félek, mert az arcod az igazi végzetem.

Ezerszer hívlak mégsem hallod hangom.Olyan zavaros most minden. Könyörgöm szólalj meg újra bennem. Kérlek mondd el mit kell tennem. Mondd el mit kell tennem azért,
hogy újra megtaláljam magam benned? Mondd el mit kell tennem azért, hogy végre meghallgasd a szavam?

Most csak feszül a vállad, vállam mellett. Kezem kezedet őrzi és szemed belemerül szemembe és hallgatunk mint az őszi fák. De ne hallgass, szólj hozzám akkor is ha bántsz, akkor is ha fáj.

Vágytáncoló

Félhomály, kékes-vörös játszik az éjszakában. Olvad a szenvedély, megfagy a lélegzet, elcsábít a mámor és az esti csendben halkan megszólal a zene. Majd ütemes kissé túlfűtött dallammá csorogja át magát a dobhártyámon. Érzem ahogy a basszus bevésődik a testembe, kitölti az érzékeimet, mint ahogyan az itatóspapírt átszínezi a tinta. A szám megremeg és a szívem egyre erősebben veri az ütemet. Átjárja a remegés és a vágy az egész lényemet.
Mozdulni akarok. Igen, mozdulok is, s közben csukva tartom a szememet. Érzem, hogy teljesen a ritmusé lettem, azt tehet velem, amit csak akar. Mozdul a karom, a csípőm, íveket ír a légben. Könnyű lepéssel siklok és forgok a félhomályban.
Ha megérint, feltámadok, szállok a mennyekben, majd bukom alá a pokol mélyére. A levegő elpárolog. Érzem, hogy megfulladok! Érints meg, s hangjeggyé leszek a kottádon.
Átölelem a zenét, és az is átölel. Kölcsönös szerelemmel a menny kapujában kitárom mindenem, s verejtékcseppjeimen szikrázik az ablakon át beszűrődő holdfény.
Szédülés, édes önkívület, s az aktus felemeli, megfeszíti, majd a földre dobja ernyedten testemet. Eggyé váltunk. Élveztem a zenét, és a zene is engemet.

Az átalakulás csodája

Azon gondolkozom, hogy életünk során hányszor győzzük le saját magunkat, esetenként átlépjük saját korlátainkat, hogy elérjük céljainkat vagy többek legyünk másoknál. Rácsodálkozunk saját tetteinkre. Majd lassan átalakulunk, mások leszünk, hogy a világ számára ismerős, magunknak teljesen idegenek legyünk.

Az írás csodája

Írni azért jó, mert örömmé változtatja a bánatot, elűzi a szorongást. Átszínezhetem a valóságot, és saját tetszésemre formálhatom azt anélkül, hogy magamnak vagy másoknak kárt okoznék vele. Írás közben végre levethetem az álarcot, és önmagam lehetek, s amint az álarc lehull, kisimulnak lelkem hétköznapokban felgyülemlett ráncai. Számomra ez az írás csodája.

 

 

Játssz még nekem!

Játssz még nekem egy kicsit, úgy szeretlek hallgatni! Tudod, olyan ez nekem, mint a tisztítótűz. Meghallom az ütemed, és mindent kisöpör belőlem, csak a színtiszta öröm marad. Mintha nem lennének határok többé. Nem is tudom, hogy van ez, de a dallamok mindig mást jelentenek nekem. Egyáltalán nem mindegy, hogyan, hol játszol. Néha, ha elkap az a különös hangulat, akkor a kedvenc dalaimat is újnak hallom. Valahogy mindig elbújtatsz egy-egy mosolyt, pillantást, vagy különös felhangot a sorok közé, amitől az egész olyan más lesz.

Valamikor te csempészed be a szomorúságot a bőröm alá, következő pillanatban pedig már a felszabadító, életet adó, megtisztító érzést. Ritmusod képes tisztára mosni az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmossa a port és a város minden mocskát.
Szerelmes vagyok beléd! Néha becsukom a szemem és azt képzelem, hogy egy kis erdőben játszol, vagy a parton, vagy egy templomban, ahol minden sarkot betölt a zene. Máskor egy kis fehér erkélyt képzelek el, sok napsütéssel és friss zsemlével. De van, hogy egész ráncosnak érzem az arcom, és egy kopott verandán ülök egy régi papucsban. Vagy egy füstös bárba kerülök egy üveg édes, bódító borral.
Mindig elrepítesz. Azt hiszem, ez az, ami nagyon kell nekem. Ismered a külön kis világom, ahová szinte bármikor el tudsz jutatni. Órákat lehet a hidakon túl barangolni, ott, ahol nincsenek határok, nincsenek szabályok, csak a puszta létezés könnyelműsége. Nem tudom, hogy van ez, hogy mindig ki tudod nyitni bennem azt a kaput. Belépni meg már egészen könnyű és onnan már nincs menekvés. Egész testemet rabul ejted, elmémet felemészted, szétszedsz majd összeraksz, megtaposol, és ha kell, simogatsz.
Néha olyan, mintha Te is velem jönnél. Akkor egész más az élmény, érzem, ahogy feloldódik a magányom, és olyan boldog vagyok, hogy bejutsz hozzám.
De az is lehet, hogy Te látsz engem vendégül és a Te világod ösvényein lépkedünk ilyenkor. Majd hirtelen az akkordok között eggyé válunk. De hát Te is tudod, aligha van mit mondanom. Csak játssz még nekem egy kicsit.

Találkozás egy angyallal

Elmerengek, s átadom lelkem a sárga leveleknek, akik halottan, csöndben fekszenek tájban, de mégis gyönyörű látványt nyújtanak éppen. Egy pillanatra, csak egy gondolatra megállok a tölgyfánál kinek öltözéke megkopott már és megölelem azt derekánál. Érzem, ahogy szívverésem együtt lélegzik az öreg tölggyel, majd megdöbbent egy kéz érintése, mert valaki a másik oldalról szintét a fát karolja.

Egy angyalt pillantok, megdobban a szívem és csodálom. Csak néz és mosolyog, nem szól. Érintése az egyetlen tavaszt öleli rám és minden mozdulata lággyá erősíti az pillanatot. Talán a kíváncsiság hajtotta ide, hogy szemléljen. Olykor önző gondolatok cikáznak a fejemben. Milyen érzés lehet egy angyalt, egy ilyen csodás lényt szeretni? Milyen lehet hozzátartozni, milyen lehet, ha Ő is szeret és nem csak a távolból álmodozom? Elenged, majd közel lép egészen az arcomhoz. Meg akarom érinteni, csak egy pillanatra, finoman, ahogy csak angyalt lehet érinteni. Bele hunyorítok a tekintetébe, ráncolom szemem, s én konstatálom, ahogy az angyal érdekes játékot űz velem. Megnevettet, leülünk az avarba, percekig csak néz. Majd elkezd mesélni, mosolygok, és minden viccedén kacagok. Mikor nevetek, látom rajta, hogy fölcsillan szeme. Mond Angyal, tán kedvelsz? Arcomban látsz valami szépet? De hogy lehetne mind ez? Hisz te Te vagy, én meg csak én. Túl szép vagy ahhoz, hogy te utánam vágyakozz. Mit művel? Mintha közelebb ülnél. Mintha lassan közeledne angyali arca az arcomhoz. A nap sütése és rozsdás barna sárgás fénye érezteti velem a csodát, majd egy hirtelen szellő furfangosan cseni el tőlem és táncot járva repíti el. Felkapja. Belekarol. Elviszi. Könnyedén repíti, s minden kavargó falevélen süvítené üzenetét. Kérlek, legalább én is hagy repüljek. Kapjon fel, karoljon át engem is a szél. Vigyen magával, óvjon, mutassa meg a világot.

Lassan, ahogy múlnak a percek, csendben sírni kezdek, elviselhetetlenül egyedül maradtam a csodával aztán zsebre dugom a kezeimet, s viszem magammal az angyal üzenetét. De aztán belém csap a felismerés. Túl kevés lennék hozzá! Kevés vagyok, hogy angyal lehessek, és vele táncoljak a felhők felett. Ő pedig nem zuhan le, nem adja fel angyali mivoltát. Lehet, jobb lenne hagyni, elrebbenni fergetegben. És könnyes szemekkel, vágyakozó mosollyal csak távolról csodálni.

Csak a lélek sajog

Kéklő ködök köpenyével takarja be az éjszaka a hallgatások temetőjét, és mi ott találkozunk, ahol már minden szó felesleges. Mindig te érkezel előbb. S akár a rémálom, úgy érek hozzád, midőn már magadra leltél a csendben. Mindig megrémít, pedig hallod lépteim. Érzed odabenn, testedbe zárva. Remeg a lelked, vaskezek szorítják, önmagad téped. Mindig összerezzen a vállad, pedig képtelen a test, hogy testedhez érjen. Ujjaim csak indulnak feléd, de nem tudnak megérinteni. Előtted állva, remegő gondolatokkal és összeharapdált ajakkal, lelkedbe kapaszkodva keresném tekinteted. De most minden olyan más, minden oly különös. Nem szól a száj, s a szív is hallgatag, csak a lélek sajog.

Majd hirtelen mozdulattal sarkon fordulok és hosszú fekete kabátom meg inkább magamra húzom, s vastag gallérjaiba dörgölöm libaboros nyakam. Derekamon szorosabbra húzom az övet, s jégcsapokká fagyott ujjaimat recsegve szorítom ökölbe. Méltóságteljes lassú léptekkel indulok és nyugtatom dermedt lelkem, hogy nem az én hibám. A bűnös nem én vagyok!  Ahogy távolodom, zakatol bennem a gondolat: Bár tudnám mire gondolsz mikor tekinteted meredten a távolba réved. Szemed rezdületlen mesél arról, hogyan szalad az idő, s vesztegetjük a drága percet jelentéktelen dolgokkal. De nem érint meg az üzenet mégsem. Pedig, ha fel tudnám mérni hallgatásod bölcsességét és szemed néma ordításait megérhetném.

Következő pillanatban egy melegséget ontó ismerős kéz fogja meg jégé dermedt kezem. Hát itt vagy. Tudom. Érezlek. Hallom, ahogy felsikolt mellkasomba zárt vérengző szívem. Mély sóhajokból sejtem, hogy ma is csak rám vártál. Pillanatokba kapaszkodó létem köteleit tépázod és követsz engem.

Az én világom

Létezik valahol egy világ, ami pont a magam fajta lelkeknek lett kitalálva. Talán azt a világot nem hét, hanem tizennégy nap alatt alkotta meg Isten nekünk, lassabban, érzelgősebben, e világ szerint érzékenyen élőknek. Oda vágyom vissza!

Tudom, hogy csak véletlenül keveredtem ide, s egyszer hazatalálok. Érzem, hogy ott az otthonom, s csak valami tévedés, hogy én most itt vagyok. Érzem, hogy már nem kell sokat itt lennem, hogy otthon lehessek.

Addig meg élem úgy a világom, ahogy a trend diktálja. Néha elfáradom, elbukom, de akkor sem adom fel! Lehet, hogy jártányi erőm sem lesz, mire az én világom kapujába érek, de oda érek egyszer, ebben biztos vagyok, s majd ott kapok gyógyírt mindenre, mit itt elszenvedtem, s a mély barázdák is kisimulnak majd, miket ez a világ, ez a divat gyűrt belém.

Egy megálmodott pillanat

A fiú nem tudta levenni róla a szemét. Órák óta csak nézi és azon kapja magát, hogy értetlenül bámul rá vissza a kékség, Rámosolyog és a kék szempár visszamosolyog. Halk andalító negédes dallam mellett egy másodpercig még élvezik a pillanatot, hogy elveszhetnek egymás tekintetében, de óvatosabbnak kell lenniük. A titok melyet régóta magukban őrizgettek néha-néha felerősödik, és ha nem vigyáznak ezekben a pillanatokban felégetheti az egész jelenüket.  Akkor pedig nem lesz több titok, nem lesz miben reménykedjenek és elvesznek a vágyak Köddé válhatnak beteljesületlen álmaik. Nem lesz semmijük, amibe kapaszkodni tudnának. Nem lesz az a reménytelen érzés a szívemben, amit akkor érez az ember, ha valamit nagyon szeretne, de nem kaphat meg.

A dallammal teli szobában hirtelen felcsendült a valóság, a dal véget ért. Majd egy hirtelen mozdulattal elkapják tekintetüket és ezzel együtt magukkal viszik mindazt, amit adtak egymásnak. A képzelgéseket, az átálmodott pillanatot, a szívdobbanást, amit akkor éreztek mikor mélyen egymást szemébe néztek. Mindketten tudják nem fog maradni semmijük csak a vágy és a titok.

 

Amikor kimondom: szeretlek!

Ülök ebben a bíborba burkolódzott szobában és azon gondolkodom, hogy volt, amikor azt mondtam: szeretlek. Teljes odaadással sóvárogtam utánad, testem minden apró rezdülésével a te hangulatodra hangolva… Néztelek és azt hittem, ha kinyújtom a karom elérhetlek, és ha elérlek az enyém lehetsz. Most már tudom, csak a képzeletemben érhettelek el, és csak akkor tudatosult bennem, hogy sohasem birtokolhatlak. Mára az életem részévé váltál. Mindenütt ott vagy, minden lépésemben és tekintetemben. S hitem, mi egykoron kóbor álomként vonaglott az éjben, egyetlen igaz bizonyossággá nőtte ki magát: Összetartozunk. Ez több mint a valaha elképzelt szerelem! Ez én vagyok és te. Mi vagyunk! Akkor is ha túl messze vagy ahhoz, hogy megérintselek. A szerelem csalfa. Ez viszont állandó, és bármikor rád nézek, ezt a biztonságot látom. S ha most ebben a magánytól izzadó szobában kimondom, hogy szeretlek, minden egyes hang biztos alapon állva helytállnak megkérdőjelezhetetlenül.

Benned élek

Vannak esték, amikor biztonságos fészekbe, ismerős illatú testhez bújsz, hosszan nézed az arcát, belemerülsz a szerelmes, álmos vagy éppen izgalomtól ragyogó szempárba, vadászatot játszol hazai terepen, tudod, hol vannak akadályok, ismered a titkos ösvényeket, búvóhelyeket, csapdákat, csalikat, néha hunyó vagy, néha a bújó, izgalmas és végtelen változatosságú játék az illatos kertben.

.........
 

Hunyd le a szemed, nem kell, hogy láss. Játszd el nekem, hogy hajt a vágy. Legyél vérpezsdítő vagy legyél lágy, de gyújtsd fel bennem ősi vágyad lángjait. Érezzem ajkad hűvösét, ahogy ajkamra ég.  Enged el magad, vedd a vérem, oldozd fel testem börtönét. Játssz rajtam, majd ölem adja az ütemet. Nem baj, ha hamisan játszol, ha bőröd a bőrömbe ég.  Lázban égek, képzeletem vadul szárnyal, testem tomboló és viharos, de ne félj, mert érintésem által, te vágyad is szárnyra kél.

Add meg magad, érzem sóvárgó leheleted nyakamon, ajkad nedves érintését, ahogy kalandra vágyó képzeleted, kutatja testem minden porcikáját. Érzem, ahogy szíved dobban,
ahogy ernyedt tested megfeszül, amint lényed lángra lobban.

Lassú ritmusban ringatod tested. Felhevült erőd felettem gyengéden vaddá nő. Kezemben démon lettél. Ölelsz, harapsz, akarsz magadnak. Ujjaid lágyan haladnak szemérmed felé. Remegő ujjbegyeim, mely testedet szeli, forróbb a nap lángoló bugyránál így vágyad, melegségre talál. Érintésem, átjárja tested minden vágyra vágyó domborulatát, még ha éget is, mert kéjed, áldozatra képes, csak ha egy pillanatra is, de éghess.

Játszom Veled. Tested reszketi a gyönyört, ahogy ízlelget nyelvem a lepedő fölött. Sikítasz, zihálsz, ahogy a kéj túlpartjára átérsz. Megpihensz testedbe visszaszállva.

Játszol velem. Elragad magával a mámor, játékod messzire repít, távol a valóságtól. Leheleted, mint hűs esti szellő száll bőrömön a szerelmes felhő. Testünk összeér, s hevesen keresem a mélyt, melyben elmerülök. Vágyam tárgya benned él, s ölelő karomban vonaglasz és akarsz többet; tépsz, sírsz, harapsz, ahogy nevet ránk az őrület.

Majd elnémul minden, ránk szakad, a csönd egymás mellé fekszünk, kezed pihen a kezemben és kisimuló arcodon látom, gyönyöröd indaként fon át, szerelmes ölelésem.

Van bennünk egy érzés

Van bennünk egy érzés, ami mindig arra késztet bennünket, hogy szeressünk, keresünk valakit, akit kicsit másképpen szerethetünk, mint a többi embert, aki fontos nekünk. Az érzés mindig ugyanaz, de a szerelem mindig más.

Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált.

 

(Íz)origa

Lassan, buján terültek el a hatalmas, selyemmel bevont ágyon. Élvezték azt a mindent eldöntő pillanatot, mikor még a vágy visszafogható, mikor még vannak korlátok, de lehet tudni, hogy bármelyik perc elhozhatja a teljes egymásba olvadás extázisát.
Húzták az időt. Éppen hogy csak egymáshoz értek, csak amennyit, muszáj volt. A férfi ujjbegyével simogatta a nőt, a homlokától egészen a lába ujjáig, miközben a vágyban lassan elmosódó babaarcot nézte.

A nő kezével, a férfi hajával játszott, finoman borzolta a pelyheket a nyakán, néha kicsit erősebben markolt, néha teljesen elengedte. Gyönyörködtek egymás arcában, mindketten élvezték a keserédes macska-egér játékot.
Majd a férfi a nő fölé hajolt, belenézett a mélybarna szemekbe, és közben az a képtelen ötlete támadt, hogy a nő szeme nem is igazi, hanem krémes, különösen lágy tejcsokoládéból van. Összefutott a nyál a szájában, és a nő ajkába harapott, majd csókolni kezdte, kiéhezve, de kissé még visszafogott vadsággal. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a nőnek tojáslikőr ízű a szája. Pár pillanat, és már látta is a málnából készült női ajkat, az ízletes (fül)kagylót, az omlós tésztából gyúrt orrot.
Ugyanebben a percben a nő azon kezdett gondolkodni, hogy lehet az, hogy a férfi csókja olyan, mint a legfinomabb, érett brazil kávé, hogy a bőre pont olyan ízű, mint a jeges, simogató fagylalt, a kezei, mint a frissen sült fokhagymás lángos...

Egyre éhesebben vetették magukat egymásra. Szemük előtt táncoltak a testrészek, mint megannyi fűszeres, sült hús, ropogós langyos kenyérré váltak a nyakak, epres nyalókává az ujjak, mentaízűvé a bőrük, folyt a tejszínhab, a mámorító pezsgő, volt már velőpirítóssal, meg beafsteak, csípős kolbász és omlós sütemény.

Egy pár percig még szédelegtek a különös ízektől, az orrba lassan bekúszó illatoktól, nyalogatták, ízlelgették, szagolgatták egymást; a színes, zamatos ételek képei csak táncoltak a szemük előtt.

Majd menthetetlenül egymásnak estek.
...
Órák óta csend volt, egyetlen kicsi zaj sem szűrődött ki a hálószoba ajtaja mögül. A szobalány komolyan aggódni kezdett, az alvás ilyenkor nem jellemző rájuk, a férfi amúgy is horkol, azt hallaná. Ki nem mehettek, így biztos, valami baj történt
- gondolta magában.
Először csak csendben kopogott, majd egyre erősebben, a végén már egyenesen dörömbölt a kulcsra zárt ajtón.  Egy idő után annyira ideges lett, hogy gondolkodás nélkül, erőteljesen feltörte az ajtót. Félénken, szinte szégyenkezve kukkantott be a hálószobába. A szobában nem volt senki. Csak két fehér, maszatos szalvéta feküdt az ágyon.

UN DÉLICIEUX PETIT DEJEUNER FRANÇAIS

Volt szerencsém néhány éve megismerni egy hazánkban dolgozó francia házaspárt, ahol a férfitag olyan croissant tudott sütni, amivel azelőtt soha nem találkoztam. Természetesen a technika, amitől olyan mint a nagykönyvben megírt (Larousse Gastronomique ), titok maradt.

Az egész francia gasztronómia csúcs nekem  – a sajtkülönlegességek után- a reggeli, aminek elengedhetetlen része a tejeskávé, a falatnyi dzsem és a vajas croissant mellett a bagett. Mint tudjuk franciák szeretik az életet élvezni és kiélvezni, ezért szívesen reggeliznek egy kávéházban, ráérősen. Sokszor a croissant-t a kávéba mártogatják és sok helyen a kávéházak székeit kifelé fordítják, hogy az egyedül ücsörgők kényelmesen tudjanak nézelődni.  

Vasárnap pedig ezzel a házaspárral franciásan reggelizhetem, a Le Biscuit Bistro-ba. Meglepetés volt és egyben búcsú ajándék is, mert hamarosan végleg haza mennek. Hát igen, a franciák még ezt is laza eleganciával tudják csinálni. Persze ismernek és tudják mi az én gyenge pontom.

Le Biscuit egy falatnyi Franciaország Budán. Istenem, amit beléptem azonnal megszállt valami megfogalmazhatatlan érzés, amitől nem tudtam és nem is akartam szabadulni. Még most is érzem, ha becsukom a szemem a friss kávé illatát, látom a péksütemények felejthetetlen látványát és hallom mindezt megalapozó hamisítatlan francia dallamokat. Szerintem képtelenség választani a helyben készült baguette-k, kenyerek, fantasztikus croissant és zseniális croque-monsieur-ből és mellett quiche, bűnözésre csábító mille feuille is kényezteti az ínyenceket. Persze a reggeli mit sem ér finom kávék nélkül, melyet a kis asztalkáknál kényelmesen elfogyaszthatunk.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a fenséges reggeli mellé néhány jó szót és kedvességet is kaptunk. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor oda jött Pierre, a  tulajdonos és elárulta, hogy kizárólag eredeti francia receptek alapján és jó minőségű francia alapanyagokból készítik az ételeiket. Persze ez alkalommal is egy kis franciás mosoly volt a válasz, amikor a croissant felől kérdeztem. Helyette a házaspártól megkaptam ajándékba Joanne Harris: A francia piac című könyvét. Ezért most felvértezem magam a Le Biscuit életérzéssel és nem hátrálok meg a sok pihentetéstől és hajtogatástól, nekem is lesz francia croissant-om és még Pierre is büszke lesz rám.

Ahogy Julia Child mondaná: Bon Appetit!

 

 

Bezárt ajtók mögött

Megítélésem szerint a családon belüli erőszak témája általában még mindig csak két ok miatt kerül be a média által a köztudatba: egyik, ha már visszafordíthatatlan esemény történik és az erőszak vége a halál, illetve ha közismert szereplő az elkövető.

A nő- és gyermekbántalmazás a társadalmunk legsötétebb titka, szinte áttörhetetlen tabuja. Minden ötödik nő rendszeresen fizikai vagy lelki erőszakot szenved el, és erről nem mer beszélni senkinek. Miért nem? Mert mindig az áldozat az, aki szégyelli magát. Azért sem, mert a bántalmazó megfenyegeti az áldozatot, hogy ha kitudódik, akkor bosszúra számíthat. Végezetül pedig ne feledjük el, ma is egy olyan társadalomban élünk, ahol még mindig tartja magát az évszázados “bölcsesség”: asszony verve jó. És az is, hogy “a gyereknek néha jót tesznek egy időben lekevert pofonok”.

Laikusként talán azt a legnehezebb felfogni, hogy ha valaki egy bántalmazó kapcsolatban él, ahol a társa rendszeresen veri, megerőszakolja, megalázza, akkor miért nem tud kilépni? Azért, mert segítség nélkül képtelen rá. A bántalmazás soha nem “csupán” fizikai aktus, ott kezdi ki az embert, ahol a legvédtelenebb: az önbecsülésében. Kialakul egy ördögi kör: az áldozat mindig magában keresi a hibát, megpróbál megfelelni a másik kimondott vagy ki sem mondott elvárásainak, hogy elkerülje a fájdalmat.

A bántalmazott nők túlnyomó többségét gyerekkorában is bántalmazták, vagyis azt tanulták gyerekként, hogy ezt “érdemlik.” A kitörés rendkívül nehéz, az áldozat fél segítséget kérni, egyrészt joggal tartva a környezet megítélésétől és érzéketlenségétől, másrészt pedig magától a bántalmazótól. Mindez akkor, ha már gyerekek is vannak a kapcsolatban, még inkább pokoli: a bántalmazó előbb-utóbb a gyermekeket is verni fogja, a nő pedig ettől még kiszolgáltatottabbá válik, hiszen akkor már nyíltan folyik a zsarolás: Ha elhagysz, megbosszulom a gyerekeken.

A családon belüli erőszak sokkal gyakoribb, mint azt akár elképzelni mernénk. Mivel ez mindig két ember vagy egy család “magánügye”, a többsége soha nem derül ki, vagy ha mégis, már nagyon későn. Magyarországon minden héten meghal valaki – nők és gyerekek – családon belüli erőszak következtében.

A legfontosabb, hogy vegyük észre, ha valaki a környezetünkben még borús időben is a napszemüvege mögé rejti tekintetét vagy egyszerűen figyeljünk oda egymásra és vegyük észre annak a jeleit, hogy az illető bajban van. Ne menjünk el mellette szó nélkül, mert az élete múlhat azon, hogy időben kap-e segítséget.

Szenvedélyek, Táncok, Szerelmek

Vannak napok, amikor bekapcsolunk egy rádiót, felteszünk egy lemezt, leütünk egy hangot a zongorán. Dallamok szólnak, szállnak a széllel, naponta más és más vagy éppen ugyanazok. Mert a kedvenceket többször visszatekerjük ugyan oda, és századszor is tetszik, ezredszer is. Megérezzük a ritmusát annak, ami leginkább közel áll a lelkünkhöz. Megfeledkezünk a külvilágról, elsimulunk a létezésben.

Ilyenkor befelé tekintünk egy picit, táncol a lélek, mosolyog a szív, felpezsdül a vér, dobol a nyakban, a tarkóban, a csuklóban. Elönt a forróság, ütemről ütemre. Lépek előre, majd oldalra, aztán hátra, a zene szól, a levegő forr… Kezdődik a tánc. Ma az enyém, holnap talán a tiéd, s utána… a miénk is lehet.

Dobok, gitárok, trombiták, bőgők, külön és egyszerre húzzák, s mind egy különálló történetet mesél a hangulatról.

A zenész hangulatáról, a befogadóéról, a helyről, ahol játszanak, hangszerekkel és egymással, ahol a füstfelhő, égbolt sűrűje, az asztalok és székek kellékek,a fények nem díszek,hanem egyszerű ékességek,amik a félhomályt felöltöztetik. Ruhába bújtatják a csendet, hogy hallható legyen. Neszből kikukucskáló hangok egyvelege…

Erős, mélyen reszelős női hang tép a füstbe, beszakítja ezt a képzelt felhőt, ezt a furcsa égboltot, akár egy öreg papírlap sarkát. Nézem a mikrofont, szinte táncol a nő hangjával, a hangja pedig a testével. Összhang! Ez jut eszembe róla. Magaménak érzem a helyet, az időt, a ritmust. Hol megnyugtat az érzés, hol felzaklat, de élvezem mindet, mindegy hogy van éppen.

A mozdulat! Vajon tudom, hogy ez nem csupán tánc? Hogy a lépéseknek van sorrendjük, máskor meg nincs. Csak úgy ösztönösen ránt magával meseországba… Kedvenc dalok, kedvenc hangulatok, kedvenc érzések, kedvenc társaság, kedvenc táncai.  

Mind megállnak velem szemben, látom magam kívülről, nézem – keresem - kutatom ennek a ziláltnak hitt egységnek a történetét.

Honnan jönnek ezek az emberek, akik képesek ekkora hatással lenni magukra és másokra? Miféle erő van bennük, amivel, mosollyal arcukon el tudják érni, hogy milliók mozduljanak egyszerre? Ugyanúgy, ugyanott, együtt. Csak egy hang. Gondolhatnám ezt is, de mennyivel több ez annál? Érzéseket kelt. Azokban is, akik úgy hiszik – talán nem is érdemlik meg. Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, ki és mire érdemes?

A zene mindenkié, a tánc mindenkié,a szerelem mindenkié. Mindegyik szenvedély. Külön-külön is, meg persze együtt is. Ha nagyon képletesen akarok gondolkodni, mondhatnám azt is, hogy Tánc+Zene=Szerelem. De tényleg ilyen egyszerű lehet a képlet?

Az emberek érző lények, szenvedélyesek, mesebeliek, el tudnak szakadni a földtől, képesek ellazulni, könnyedén lépni, vagy egy súlyosat dobbantani. Ösztönösek! Ha megtanulják, hogy hogyan legyenek boldogok, ha a táncot és a zenét nem tiltják be egyes országokban, ha engedik, hogy érezzünk a lélek szabadságát és boldogságát…, ha engedünk a képzeletünknek egy kis teret,akkor talán…

Kisimulnak az arcok, a ráncok helyén mosolyok terülnek el ,a kezek tapintanak majd,s nem csupán odakapnak valamiért,összeérnek a tekintetek,színükben gyönyörködni kezdünk, a kertek virágait megszagoljuk,de nem tépjük le,a lépéseink átalakulnak…

Az életet élhetőnek látjuk, ha jó szemüvegen át tekintünk a világra. Mert kinézhetek én a városra és mondhatom, hogy por van, kosz és tudom is én mi minden, vagy láthatom a füstből égbolt bárocskát, amit én képzelek oda, ahová éppen nézek. Hallgathatom a zenét élőben, táncolhatok a szerelmemmel, örülhetek a legapróbb dolognak is.

Ha kicsit kinézünk a hétköznapok sodrásából, láthatjuk: vannak helyek, ahol a számunkra természetesnek megélt dolgok tiltva vannak. Pedig ugyanúgy dolgoznak, családot tartanak el, főznek, esznek (jó esetben), élik a saját világukat. És meglepődik a modern kor gyermeke, mikor az éhező boldogan táncra perdül, vagy énekel a tűz körül, de éppen bárhol, ahol  tud. Az értékrendek elbillennek olykor. Felmerül a kérdés, hogy ha nálam sokkal rosszabban élő emberek, népek, országok, kontinensek  mégis képesek érezni (jól érezni magukat), akkor én miért ne lehetnék boldog, ha csak egy fantázia szülte világban is? De boldog! Minél kevesebb „nagy dolgot” birtokol az ember,annál jobban értékel minden mást,ami „kicsi”? Mert lehet nekem váram, de mit érek vele, ha egyedül lakok benne?

Hogy miért pont tánc, zene és szerelem lett a gondolat alapja? Mert mindegyik szabaddá és boldoggá tud tenni! Helytől, időtől és kultúrától  függetlenül! És néha… az sem árt, ha van a tarisznyánkban egy kis fantázia is…

Angyal

Angyalt láttam az éjjel. Szárnyai törötten, bénán lógtak a hátán. Fájdalma a földre rántotta és mozdulatlanul feküdt a lábaim előtt. Hófehér tollai ernyedten terültek szét mellette, betakarva a fagyos földet és könnyei végigfolytak az arcán. Bánat mardosta lelkét és én nem tudtam segíteni rajta.

Csak némán ültem mellette és fekete tollaimmal simogattam könnyes arcát. Emlékszem nem olyan rég, még egymást öleltük, egymást szerettük, egymást csókoltuk, azután Ő a földre zuhant. Valamit tennem kell, hogy meggyógyítsam szárnyait és a lelkét. Valamit tennem kell, hogy újra repülhessen, mert a földön csak bánat vár rá. Kiéhezve keresi azt, ami mindig is a övé volt. Az emberek közt keresi a boldogságot, de egy angyal ott nem találhat mást, csak bánatot, kínt és szenvedést.

Végigsimítom az arcát, hogy erőmmel meggyógyítsam, de már nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Erőm egyre fogy és egyre kevesebb csodára vagyok képes. Gyengének érzem magam és a lelkem lassan kiüresedik. A tél hidegétől megfagy a szerelem és nem marad utána semmi, csak a végtelen üresség.

Segítenie kell, különben mindketten a földön ragadunk és halhatatlan lelkünk halandóvá válik. Emberek leszünk és akkor nem térhetünk haza soha többé.

Színes fiókok

Boldogságát, örömét és életének minden apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta. Egy robusztus szekrényben tartotta őket, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta.

Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezer-szín képekké váltak, álom-borítottá  ködös emlékekké és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek.

Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé és kezelhetetlenebbé váltak.

Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik, és hatalmasak, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosem-volt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt.

Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket és gyönyörködött az egykori világban.

Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében.
És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat.
Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai.
Talán a szekrény volt az oka. 

Álomnő

Egyetlen fegyvere a mosoly, minden helyzetben megőrzi kedvességét és hidegvérét. Türelmes a párjával, a gyerekével, a kollégáival, a kutyájával. Főztjéről ódákat zengnek, egész héten ragyog a lakása. Munkáját lelkesen, pontosan elvégzi. Árad belőle a harmónia. Intelligens, nem fitogtatja páratlan műveltségét. Ilyen az ideális nő.

Vajon létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk?

Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális nekünk férfiaknak. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében. Számomra Pénelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett "női logikával", vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással. Na ez kell nekünk. Itt vannak a média által agyon hipnozitált „reklámnő. Lássuk, milyen is az ideális nő a reklámok alapján! Nos, az álomnő egyfolytában főz, mos, öblít, mosogat, vízkőtelenít, sikál, illatosít, antibakterizál, tusol, hajat mos, fogat mos, dezodorál. Ha épp nem ezeket csinálja, akkor mázsaszám vásárolja a betétet, kipróbál minden félkész élelmiszert, valamint kutya- és macskaeledelt, és egyfolytában gondoskodik a családjáról. Az ideális nő mindezt divatos ruhában és sminkkel, frissen „belőtt” hajjal teszi, a körmei makulátlanul manikűrözöttek, nincs egy gramm súlyfeleslege sem, az alakja tökéletes és maximum 35 éves. Ha ennél idősebb, akkor ő az ideális nagymama. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy korunkról nem csupán eme műremekek maradnak fenn, s utódaink nem a reklámok alapján alkotnak majd képet róluk. Hát a jövő generáció már csak ilyen idealizált nőkről fog álmodozni?

Ha álomnő, akkor csak is Pin Up Girl!

Szeretet

Ma egész nap azon gondolkoztam vajon mire jó a szeretett! Egyáltalán mit jelent valójában ez a bűvös szó?

SZERETET

Kit tudunk szeretni? Igazán és tiszta szívvel szeretni? Egyáltalán: tiszta-e a szívünk? És ha nem, akkor mitől: mi szennyezi, mérgezi meg és miért?

A legszebb, s az ember életének kiteljesedése szempontjából a legfontosabb érzésről van szó, melynek lényegéhez elválaszthatatlanul hozzá van kapcsolva: a boldogság, a harmónia, a szépség, az öröm, a felelősség. Igen, a "felelősség".a "Kis herceg" is tisztában volt vele. Vajon tudjuk, mi az igazi szeretet? Vagy csak úgy csinálunk, mint ha tudnánk?

Mert ha tudnánk, mi a "szeretet" lényege, biztosan kevesebb boldogtalan, magányos, félelemben élő, napjait örömtelenségben eltöltő ember élne a földön. S ha tudnánk, mi a szeretet és a felelősség között az összefüggés, biztosan egyre kevesebben várnánk el a másiktól, hogy kapjunk tőle szeretetet, ahelyett, hogy mi adnánk, mégpedig számolatlanul, dekázás nélkül. Mert a felelősségérzet miatt megtanítanánk szeretteinket is szeretni, segítenénk nekik megszabadulni boldogtalanságuk okától, s figyelnénk másokra, nem csak magunkra.

Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki, vagy félünk.

Hatalmas képességek és vágyak élnek bennünk a szeretetre. Sokan mégsem tapasztalják meg az emberi szeretet örömét, mert félnek mások elutasításától és közönyétől. Gyakran szenvedünk a magánytól, a frusztrációtól, az érzelmi és lelki éhezéstől. Nem merjük megmutatni énünket, mert használhatatlannak és csúnyának tartjuk magunkat. Védekezésül ösztönösen falakt építünk, mert attól félünk, hogy a többiek elutasítanak minket.

Ösztönvágy

Ma éjjel nem önmagam vagyok, lüktet az agyam, száguld a vérem és tudom ma éjjel a sorsomat megkísértem. Tudod, ma éjszaka kicsit elveszítem irányítást. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolni az ingemen, ma este makulátlan merev kabátomat extravagáns lezser bőrkabátra cserélem. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma éjjel a régi énem teljesen eltűnt és teljesen újjá születve lépek eléd. A zene pörög, és én csak táncolok. Ha igazán ismernél, tudhatnád, hogy ez nem a megszokott. Mert olyasmiket csinálok, amiket nem csinálnék. Furcsán érzem magam. De nem érdekel, mert ez az én éjszakám!

Ma éjjel nincs megfelelés, elég volt az örökös jófiú szerepből, ma éjszaka levetek minden gátlásom és csak a vágynak élek. Ma éjjel csak táncolok, édes! Egy újabb dal, egy őrjítő zene. Ma eldobom minden emlékem és tombolok, ordítok, énekelek. Teljesen magával ragad a tömeg,  a zene az érzés. Boldog vagyok. Nem számít semmi, ez előző évek, az előző perc és a jövő sem. Csak a zene van és én vagyok és az őrjítő fenevad vágy.

Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, ma éjjel szembe nézek veled, engedj széthullani, kérlek. Ma éjjel bele nézek kérdő tekintetedbe. Erős vagyok és bártor, mert ma éjszaka gyávaságom ágyba bújt a vörös nappal.

Forog, a világ pörög velem az éjszaka. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. A zene eltölt, a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben. Megállítsz egy pillanatra és bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság a mámor tépi szét és megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt táncba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek.  A képzelet festette arcodtól pajzán gondolatok születnek bennem. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülnék el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Vedd el a testem. Harapj, marj, belém repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, hadd égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként szántsa, vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. Várom. Akarom. Hívom a bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát. Lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe, hogy magával ragadjon ez a mesés káprázat mámoros örvénye.

Lassan elégnek a gyertyák, és kialszik a fény, ma éjjel nem várom, hogy a hajnali első érintése simogassa testem. De tart még az ünnep és reszket a szó. Már siklik az álom, de ébredni jó. Mert megcsillan az érték, és vibrál a szem és nincs harag többé sem nincs küzdelem, mert itt vagy velem.

Boldogság kúszik a hajnalon túl és kezed végre az ébrenlét határán is értem nyúl. A valóság úszik a végtelenen és örömkönny táncol a két szememben. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam. De nem ma éjjel!

Mesés karácsony

Az ünnepi őrületben bár névlegesen mindent mások örömére teszünk, mégis elfelejtünk látni, érezni, megtapasztalni. Hát én figyeltem, és csodákat láttam.

Láttam Holle anyót. A Nyugatinál lépkedett. Hóna alatt egy hatalmas fenyőfaágat cipelt, hosszú, ezüst haja meg-meglebbent a téli szélben. Annyira nem illett a Westend környékén szaladgáló, az ajándékok beszerzését az utolsó pillanatra hagyó forgatagba, hogy nem volt nehéz felfigyelnem rá. Mintha valóban a meséből lépett volna ki a maga koros-kortalanságával. A fenyőág eltúlzottan nagynak tűnt törékeny testalkatához képest, hosszú fekete kabátja pedig túl vékonynak sejlett a mínuszokban. De nem fázhatott, vágtatott át serényen a zebrán éppen előttem, aki a meleg autóból szemléltem őt.

Nem sokkal később lassú, álmatag pelyhekben hullani kezdett a hó. Épp hogy csak.

Hazaért Holle anyó… – gondoltam.

Láttam Télapót is. Ott ült a troli megállóban. Lábai mellett hatalmas zsákok gyűltek, talán nem talált minden gyereket otthon. A piros maskarát is levette már, ócska pufi kabátot és fekete nadrágot viselt, csak a hosszú, ősz szakálla emlékeztetett valódi önmagára. A tekintete is szúrósabb volt, mint az egy Mikulásnál megszokott, és amikor kíváncsian közelebb léptem, jól kivehetővé vált a hóna alatt szorongatott félig már üres (vagy félig tele?) boros flakon.

Lehet, hogy nem is a Télapó, csak egy öreg hajléktalan? Vagy egy hajléktalan Télapó?

Ám ekkor a hetvenhatos troli megállóját csilingelő muzsika töltötte be. Télapó előbányászott a kabátja belső zsebéből egy mobiltelefont. "Persze, megyek már, megyek…" – dörmögte érdesen, mégis lágyan az apró készülékbe. Aztán felállt, és a szemetesbe hajította az üveget.

Láttam egy Angyalt is. Nem volt több száz centiméternél. Szőke göndör fürtjei kikandikáltak a kötött sapka alól, amelyhez színben passzoló kesztyűt és divatos kabátkát viselt.

Szemlátomást untatta a karácsony küszöbére oly jellemző felhajtás. Ő már csak egyre vágyott: a színes fényekben pompázó fa alatt bontogatni az ajándékokat. "Mikor megyünk már?" – kérdezgette egy hároméveshez illő komolysággal és sértődöttséggel az anyukáját a hatalmas ruhaboltban. A mama viszont rá se hederített, egyre türelmetlenebbül próbált egy ruhát találni, amiben majd elkápráztathatja a családot, miután minden készen áll az ünneplésre.

Az angyal rám nézett. Nagyon kékek voltak a szemei. Úgy tűnt, szórakoztatja a "szemezésünk", kicsit még unatkozni is elfelejtett. Rám nevetett. Én meg rá.

Aztán az anyukája kézen fogta, és már húzta is a pénztár felé. Egy egyszerű fekete ruha mellett döntött. Próbálás nélkül. Arra nincs idő. Még át kell vinni a gyereket a nagyszülőkhöz, meg kell főzni a halászlét, fát díszíteni, becsomagolni az ajándékokat, egy-két kedves üdvözlő sms-t küldeni, megsütni a bejglit, inget vasalni a férjének, hazahozni a gyereket, satöbbi.

Azt talán észre sem vette, hogy egy Angyal kíséri őt…

(2010.12.25.)

Levél egy Angyalhoz

Kiskoromban karácsonykor vártam az angyalokat, elhittem, hogy vannak, elhittem, hogy látnak, és ha jó leszek, majd megtalálnak. Egy ideje már nem hittem bennük, úgy tettem, mintha nem lennének. Eltűnt a karácsonyi angyali ének, elveszett a csoda, kialudtak a meleg fények.

Most mégis egy angyalnak írok, egy angyalnak, aki mindent lát, tőle hallom megint az angyalok hangját, tőle hallom újra az angyalok szavát.

Boldog karácsonyt kívánok most ennek az angyalnak, akitől néha megint ˝gyerekebb˝ lehetek, akinek annyi mindent köszönhetek, és akit a szeretet ünnepén még jobban szeretek!

Négy évszak - A Tél

A tél hercegnője nem kérdez. Ha nem nyitsz ajtót, betör. Hoz havat, és hideg szelet, és közben észrevétlenül valami bágyadt melegséget is a lelkedbe. Határozott, mostanában kiszámíthatatlan, igazi uralkodó jelenség, talpig nő, szemeiben az elmúlás halvány fénye csillog. Legtöbbször komoly, de ha néha feloldódik hosszú hócsatákat lehet vele vívni. Mély fájdalommal és örömmel él. Öntörvényű és végtelenül makacs. Fekete-fehér a ruhája, súlyos a cipője. Elegáns, és erőt sugárzó a megjelenése. Olykor komoly üzletasszony. Kitartó, szívós, éles eszű.

Ölelése kemény, védelmező. Csókja álmos és elnyúló. Arca rideg, hajába hópelyhek ragadnak. Kívülről jeges, mégis őszintébb, emberibb, mint bárki más. Sosem hazudik, inkább kíméletlenül őszinte. Nehezen szeret de akit beenged, azért az életét adná.

Belül, a hideg felszín alatt mélyen elrejtve fényes titkokat őriz. Lehelete forralt bor illatú, nyakán színes sál. Tenyere ezer apró csodát ígér, szavai kimértsége mögött lappangó szenvedély hullámzik.

Nehéz a humora, de ha ráérzel, lehet vele nevetni. Kicsit mindig bánatos, sokat beszél a halálról. Természete foglyul ejt, nehezen enged. Nem hagyja magát megcsalatni, kemény és kitartó szerető. Egy Tél mellett megnyugszol, és a hosszú havas esték végtelen álomba nyúlnak mellette.