Benned élek

Vannak esték, amikor biztonságos fészekbe, ismerős illatú testhez bújsz, hosszan nézed az arcát, belemerülsz a szerelmes, álmos vagy éppen izgalomtól ragyogó szempárba, vadászatot játszol hazai terepen, tudod, hol vannak akadályok, ismered a titkos ösvényeket, búvóhelyeket, csapdákat, csalikat, néha hunyó vagy, néha a bújó, izgalmas és végtelen változatosságú játék az illatos kertben.

.........
 

Hunyd le a szemed, nem kell, hogy láss. Játszd el nekem, hogy hajt a vágy. Legyél vérpezsdítő vagy legyél lágy, de gyújtsd fel bennem ősi vágyad lángjait. Érezzem ajkad hűvösét, ahogy ajkamra ég.  Enged el magad, vedd a vérem, oldozd fel testem börtönét. Játssz rajtam, majd ölem adja az ütemet. Nem baj, ha hamisan játszol, ha bőröd a bőrömbe ég.  Lázban égek, képzeletem vadul szárnyal, testem tomboló és viharos, de ne félj, mert érintésem által, te vágyad is szárnyra kél.

Add meg magad, érzem sóvárgó leheleted nyakamon, ajkad nedves érintését, ahogy kalandra vágyó képzeleted, kutatja testem minden porcikáját. Érzem, ahogy szíved dobban,
ahogy ernyedt tested megfeszül, amint lényed lángra lobban.

Lassú ritmusban ringatod tested. Felhevült erőd felettem gyengéden vaddá nő. Kezemben démon lettél. Ölelsz, harapsz, akarsz magadnak. Ujjaid lágyan haladnak szemérmed felé. Remegő ujjbegyeim, mely testedet szeli, forróbb a nap lángoló bugyránál így vágyad, melegségre talál. Érintésem, átjárja tested minden vágyra vágyó domborulatát, még ha éget is, mert kéjed, áldozatra képes, csak ha egy pillanatra is, de éghess.

Játszom Veled. Tested reszketi a gyönyört, ahogy ízlelget nyelvem a lepedő fölött. Sikítasz, zihálsz, ahogy a kéj túlpartjára átérsz. Megpihensz testedbe visszaszállva.

Játszol velem. Elragad magával a mámor, játékod messzire repít, távol a valóságtól. Leheleted, mint hűs esti szellő száll bőrömön a szerelmes felhő. Testünk összeér, s hevesen keresem a mélyt, melyben elmerülök. Vágyam tárgya benned él, s ölelő karomban vonaglasz és akarsz többet; tépsz, sírsz, harapsz, ahogy nevet ránk az őrület.

Majd elnémul minden, ránk szakad, a csönd egymás mellé fekszünk, kezed pihen a kezemben és kisimuló arcodon látom, gyönyöröd indaként fon át, szerelmes ölelésem.

Van bennünk egy érzés

Van bennünk egy érzés, ami mindig arra késztet bennünket, hogy szeressünk, keresünk valakit, akit kicsit másképpen szerethetünk, mint a többi embert, aki fontos nekünk. Az érzés mindig ugyanaz, de a szerelem mindig más.

Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált.

 

(Íz)origa

Lassan, buján terültek el a hatalmas, selyemmel bevont ágyon. Élvezték azt a mindent eldöntő pillanatot, mikor még a vágy visszafogható, mikor még vannak korlátok, de lehet tudni, hogy bármelyik perc elhozhatja a teljes egymásba olvadás extázisát.
Húzták az időt. Éppen hogy csak egymáshoz értek, csak amennyit, muszáj volt. A férfi ujjbegyével simogatta a nőt, a homlokától egészen a lába ujjáig, miközben a vágyban lassan elmosódó babaarcot nézte.

A nő kezével, a férfi hajával játszott, finoman borzolta a pelyheket a nyakán, néha kicsit erősebben markolt, néha teljesen elengedte. Gyönyörködtek egymás arcában, mindketten élvezték a keserédes macska-egér játékot.
Majd a férfi a nő fölé hajolt, belenézett a mélybarna szemekbe, és közben az a képtelen ötlete támadt, hogy a nő szeme nem is igazi, hanem krémes, különösen lágy tejcsokoládéból van. Összefutott a nyál a szájában, és a nő ajkába harapott, majd csókolni kezdte, kiéhezve, de kissé még visszafogott vadsággal. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a nőnek tojáslikőr ízű a szája. Pár pillanat, és már látta is a málnából készült női ajkat, az ízletes (fül)kagylót, az omlós tésztából gyúrt orrot.
Ugyanebben a percben a nő azon kezdett gondolkodni, hogy lehet az, hogy a férfi csókja olyan, mint a legfinomabb, érett brazil kávé, hogy a bőre pont olyan ízű, mint a jeges, simogató fagylalt, a kezei, mint a frissen sült fokhagymás lángos...

Egyre éhesebben vetették magukat egymásra. Szemük előtt táncoltak a testrészek, mint megannyi fűszeres, sült hús, ropogós langyos kenyérré váltak a nyakak, epres nyalókává az ujjak, mentaízűvé a bőrük, folyt a tejszínhab, a mámorító pezsgő, volt már velőpirítóssal, meg beafsteak, csípős kolbász és omlós sütemény.

Egy pár percig még szédelegtek a különös ízektől, az orrba lassan bekúszó illatoktól, nyalogatták, ízlelgették, szagolgatták egymást; a színes, zamatos ételek képei csak táncoltak a szemük előtt.

Majd menthetetlenül egymásnak estek.
...
Órák óta csend volt, egyetlen kicsi zaj sem szűrődött ki a hálószoba ajtaja mögül. A szobalány komolyan aggódni kezdett, az alvás ilyenkor nem jellemző rájuk, a férfi amúgy is horkol, azt hallaná. Ki nem mehettek, így biztos, valami baj történt
- gondolta magában.
Először csak csendben kopogott, majd egyre erősebben, a végén már egyenesen dörömbölt a kulcsra zárt ajtón.  Egy idő után annyira ideges lett, hogy gondolkodás nélkül, erőteljesen feltörte az ajtót. Félénken, szinte szégyenkezve kukkantott be a hálószobába. A szobában nem volt senki. Csak két fehér, maszatos szalvéta feküdt az ágyon.

UN DÉLICIEUX PETIT DEJEUNER FRANÇAIS

Volt szerencsém néhány éve megismerni egy hazánkban dolgozó francia házaspárt, ahol a férfitag olyan croissant tudott sütni, amivel azelőtt soha nem találkoztam. Természetesen a technika, amitől olyan mint a nagykönyvben megírt (Larousse Gastronomique ), titok maradt.

Az egész francia gasztronómia csúcs nekem  – a sajtkülönlegességek után- a reggeli, aminek elengedhetetlen része a tejeskávé, a falatnyi dzsem és a vajas croissant mellett a bagett. Mint tudjuk franciák szeretik az életet élvezni és kiélvezni, ezért szívesen reggeliznek egy kávéházban, ráérősen. Sokszor a croissant-t a kávéba mártogatják és sok helyen a kávéházak székeit kifelé fordítják, hogy az egyedül ücsörgők kényelmesen tudjanak nézelődni.  

Vasárnap pedig ezzel a házaspárral franciásan reggelizhetem, a Le Biscuit Bistro-ba. Meglepetés volt és egyben búcsú ajándék is, mert hamarosan végleg haza mennek. Hát igen, a franciák még ezt is laza eleganciával tudják csinálni. Persze ismernek és tudják mi az én gyenge pontom.

Le Biscuit egy falatnyi Franciaország Budán. Istenem, amit beléptem azonnal megszállt valami megfogalmazhatatlan érzés, amitől nem tudtam és nem is akartam szabadulni. Még most is érzem, ha becsukom a szemem a friss kávé illatát, látom a péksütemények felejthetetlen látványát és hallom mindezt megalapozó hamisítatlan francia dallamokat. Szerintem képtelenség választani a helyben készült baguette-k, kenyerek, fantasztikus croissant és zseniális croque-monsieur-ből és mellett quiche, bűnözésre csábító mille feuille is kényezteti az ínyenceket. Persze a reggeli mit sem ér finom kávék nélkül, melyet a kis asztalkáknál kényelmesen elfogyaszthatunk.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a fenséges reggeli mellé néhány jó szót és kedvességet is kaptunk. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor oda jött Pierre, a  tulajdonos és elárulta, hogy kizárólag eredeti francia receptek alapján és jó minőségű francia alapanyagokból készítik az ételeiket. Persze ez alkalommal is egy kis franciás mosoly volt a válasz, amikor a croissant felől kérdeztem. Helyette a házaspártól megkaptam ajándékba Joanne Harris: A francia piac című könyvét. Ezért most felvértezem magam a Le Biscuit életérzéssel és nem hátrálok meg a sok pihentetéstől és hajtogatástól, nekem is lesz francia croissant-om és még Pierre is büszke lesz rám.

Ahogy Julia Child mondaná: Bon Appetit!

 

 

Bezárt ajtók mögött

Megítélésem szerint a családon belüli erőszak témája általában még mindig csak két ok miatt kerül be a média által a köztudatba: egyik, ha már visszafordíthatatlan esemény történik és az erőszak vége a halál, illetve ha közismert szereplő az elkövető.

A nő- és gyermekbántalmazás a társadalmunk legsötétebb titka, szinte áttörhetetlen tabuja. Minden ötödik nő rendszeresen fizikai vagy lelki erőszakot szenved el, és erről nem mer beszélni senkinek. Miért nem? Mert mindig az áldozat az, aki szégyelli magát. Azért sem, mert a bántalmazó megfenyegeti az áldozatot, hogy ha kitudódik, akkor bosszúra számíthat. Végezetül pedig ne feledjük el, ma is egy olyan társadalomban élünk, ahol még mindig tartja magát az évszázados “bölcsesség”: asszony verve jó. És az is, hogy “a gyereknek néha jót tesznek egy időben lekevert pofonok”.

Laikusként talán azt a legnehezebb felfogni, hogy ha valaki egy bántalmazó kapcsolatban él, ahol a társa rendszeresen veri, megerőszakolja, megalázza, akkor miért nem tud kilépni? Azért, mert segítség nélkül képtelen rá. A bántalmazás soha nem “csupán” fizikai aktus, ott kezdi ki az embert, ahol a legvédtelenebb: az önbecsülésében. Kialakul egy ördögi kör: az áldozat mindig magában keresi a hibát, megpróbál megfelelni a másik kimondott vagy ki sem mondott elvárásainak, hogy elkerülje a fájdalmat.

A bántalmazott nők túlnyomó többségét gyerekkorában is bántalmazták, vagyis azt tanulták gyerekként, hogy ezt “érdemlik.” A kitörés rendkívül nehéz, az áldozat fél segítséget kérni, egyrészt joggal tartva a környezet megítélésétől és érzéketlenségétől, másrészt pedig magától a bántalmazótól. Mindez akkor, ha már gyerekek is vannak a kapcsolatban, még inkább pokoli: a bántalmazó előbb-utóbb a gyermekeket is verni fogja, a nő pedig ettől még kiszolgáltatottabbá válik, hiszen akkor már nyíltan folyik a zsarolás: Ha elhagysz, megbosszulom a gyerekeken.

A családon belüli erőszak sokkal gyakoribb, mint azt akár elképzelni mernénk. Mivel ez mindig két ember vagy egy család “magánügye”, a többsége soha nem derül ki, vagy ha mégis, már nagyon későn. Magyarországon minden héten meghal valaki – nők és gyerekek – családon belüli erőszak következtében.

A legfontosabb, hogy vegyük észre, ha valaki a környezetünkben még borús időben is a napszemüvege mögé rejti tekintetét vagy egyszerűen figyeljünk oda egymásra és vegyük észre annak a jeleit, hogy az illető bajban van. Ne menjünk el mellette szó nélkül, mert az élete múlhat azon, hogy időben kap-e segítséget.

Szenvedélyek, Táncok, Szerelmek

Vannak napok, amikor bekapcsolunk egy rádiót, felteszünk egy lemezt, leütünk egy hangot a zongorán. Dallamok szólnak, szállnak a széllel, naponta más és más vagy éppen ugyanazok. Mert a kedvenceket többször visszatekerjük ugyan oda, és századszor is tetszik, ezredszer is. Megérezzük a ritmusát annak, ami leginkább közel áll a lelkünkhöz. Megfeledkezünk a külvilágról, elsimulunk a létezésben.

Ilyenkor befelé tekintünk egy picit, táncol a lélek, mosolyog a szív, felpezsdül a vér, dobol a nyakban, a tarkóban, a csuklóban. Elönt a forróság, ütemről ütemre. Lépek előre, majd oldalra, aztán hátra, a zene szól, a levegő forr… Kezdődik a tánc. Ma az enyém, holnap talán a tiéd, s utána… a miénk is lehet.

Dobok, gitárok, trombiták, bőgők, külön és egyszerre húzzák, s mind egy különálló történetet mesél a hangulatról.

A zenész hangulatáról, a befogadóéról, a helyről, ahol játszanak, hangszerekkel és egymással, ahol a füstfelhő, égbolt sűrűje, az asztalok és székek kellékek,a fények nem díszek,hanem egyszerű ékességek,amik a félhomályt felöltöztetik. Ruhába bújtatják a csendet, hogy hallható legyen. Neszből kikukucskáló hangok egyvelege…

Erős, mélyen reszelős női hang tép a füstbe, beszakítja ezt a képzelt felhőt, ezt a furcsa égboltot, akár egy öreg papírlap sarkát. Nézem a mikrofont, szinte táncol a nő hangjával, a hangja pedig a testével. Összhang! Ez jut eszembe róla. Magaménak érzem a helyet, az időt, a ritmust. Hol megnyugtat az érzés, hol felzaklat, de élvezem mindet, mindegy hogy van éppen.

A mozdulat! Vajon tudom, hogy ez nem csupán tánc? Hogy a lépéseknek van sorrendjük, máskor meg nincs. Csak úgy ösztönösen ránt magával meseországba… Kedvenc dalok, kedvenc hangulatok, kedvenc érzések, kedvenc társaság, kedvenc táncai.  

Mind megállnak velem szemben, látom magam kívülről, nézem – keresem - kutatom ennek a ziláltnak hitt egységnek a történetét.

Honnan jönnek ezek az emberek, akik képesek ekkora hatással lenni magukra és másokra? Miféle erő van bennük, amivel, mosollyal arcukon el tudják érni, hogy milliók mozduljanak egyszerre? Ugyanúgy, ugyanott, együtt. Csak egy hang. Gondolhatnám ezt is, de mennyivel több ez annál? Érzéseket kelt. Azokban is, akik úgy hiszik – talán nem is érdemlik meg. Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, ki és mire érdemes?

A zene mindenkié, a tánc mindenkié,a szerelem mindenkié. Mindegyik szenvedély. Külön-külön is, meg persze együtt is. Ha nagyon képletesen akarok gondolkodni, mondhatnám azt is, hogy Tánc+Zene=Szerelem. De tényleg ilyen egyszerű lehet a képlet?

Az emberek érző lények, szenvedélyesek, mesebeliek, el tudnak szakadni a földtől, képesek ellazulni, könnyedén lépni, vagy egy súlyosat dobbantani. Ösztönösek! Ha megtanulják, hogy hogyan legyenek boldogok, ha a táncot és a zenét nem tiltják be egyes országokban, ha engedik, hogy érezzünk a lélek szabadságát és boldogságát…, ha engedünk a képzeletünknek egy kis teret,akkor talán…

Kisimulnak az arcok, a ráncok helyén mosolyok terülnek el ,a kezek tapintanak majd,s nem csupán odakapnak valamiért,összeérnek a tekintetek,színükben gyönyörködni kezdünk, a kertek virágait megszagoljuk,de nem tépjük le,a lépéseink átalakulnak…

Az életet élhetőnek látjuk, ha jó szemüvegen át tekintünk a világra. Mert kinézhetek én a városra és mondhatom, hogy por van, kosz és tudom is én mi minden, vagy láthatom a füstből égbolt bárocskát, amit én képzelek oda, ahová éppen nézek. Hallgathatom a zenét élőben, táncolhatok a szerelmemmel, örülhetek a legapróbb dolognak is.

Ha kicsit kinézünk a hétköznapok sodrásából, láthatjuk: vannak helyek, ahol a számunkra természetesnek megélt dolgok tiltva vannak. Pedig ugyanúgy dolgoznak, családot tartanak el, főznek, esznek (jó esetben), élik a saját világukat. És meglepődik a modern kor gyermeke, mikor az éhező boldogan táncra perdül, vagy énekel a tűz körül, de éppen bárhol, ahol  tud. Az értékrendek elbillennek olykor. Felmerül a kérdés, hogy ha nálam sokkal rosszabban élő emberek, népek, országok, kontinensek  mégis képesek érezni (jól érezni magukat), akkor én miért ne lehetnék boldog, ha csak egy fantázia szülte világban is? De boldog! Minél kevesebb „nagy dolgot” birtokol az ember,annál jobban értékel minden mást,ami „kicsi”? Mert lehet nekem váram, de mit érek vele, ha egyedül lakok benne?

Hogy miért pont tánc, zene és szerelem lett a gondolat alapja? Mert mindegyik szabaddá és boldoggá tud tenni! Helytől, időtől és kultúrától  függetlenül! És néha… az sem árt, ha van a tarisznyánkban egy kis fantázia is…

Angyal

Angyalt láttam az éjjel. Szárnyai törötten, bénán lógtak a hátán. Fájdalma a földre rántotta és mozdulatlanul feküdt a lábaim előtt. Hófehér tollai ernyedten terültek szét mellette, betakarva a fagyos földet és könnyei végigfolytak az arcán. Bánat mardosta lelkét és én nem tudtam segíteni rajta.

Csak némán ültem mellette és fekete tollaimmal simogattam könnyes arcát. Emlékszem nem olyan rég, még egymást öleltük, egymást szerettük, egymást csókoltuk, azután Ő a földre zuhant. Valamit tennem kell, hogy meggyógyítsam szárnyait és a lelkét. Valamit tennem kell, hogy újra repülhessen, mert a földön csak bánat vár rá. Kiéhezve keresi azt, ami mindig is a övé volt. Az emberek közt keresi a boldogságot, de egy angyal ott nem találhat mást, csak bánatot, kínt és szenvedést.

Végigsimítom az arcát, hogy erőmmel meggyógyítsam, de már nem vagyok biztos benne, hogy sikerül. Erőm egyre fogy és egyre kevesebb csodára vagyok képes. Gyengének érzem magam és a lelkem lassan kiüresedik. A tél hidegétől megfagy a szerelem és nem marad utána semmi, csak a végtelen üresség.

Segítenie kell, különben mindketten a földön ragadunk és halhatatlan lelkünk halandóvá válik. Emberek leszünk és akkor nem térhetünk haza soha többé.

Színes fiókok

Boldogságát, örömét és életének minden apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta. Egy robusztus szekrényben tartotta őket, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta.

Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezer-szín képekké váltak, álom-borítottá  ködös emlékekké és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek.

Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé és kezelhetetlenebbé váltak.

Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik, és hatalmasak, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosem-volt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt.

Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket és gyönyörködött az egykori világban.

Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében.
És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat.
Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai.
Talán a szekrény volt az oka. 

Álomnő

Egyetlen fegyvere a mosoly, minden helyzetben megőrzi kedvességét és hidegvérét. Türelmes a párjával, a gyerekével, a kollégáival, a kutyájával. Főztjéről ódákat zengnek, egész héten ragyog a lakása. Munkáját lelkesen, pontosan elvégzi. Árad belőle a harmónia. Intelligens, nem fitogtatja páratlan műveltségét. Ilyen az ideális nő.

Vajon létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk?

Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális nekünk férfiaknak. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében. Számomra Pénelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett "női logikával", vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással. Na ez kell nekünk. Itt vannak a média által agyon hipnozitált „reklámnő. Lássuk, milyen is az ideális nő a reklámok alapján! Nos, az álomnő egyfolytában főz, mos, öblít, mosogat, vízkőtelenít, sikál, illatosít, antibakterizál, tusol, hajat mos, fogat mos, dezodorál. Ha épp nem ezeket csinálja, akkor mázsaszám vásárolja a betétet, kipróbál minden félkész élelmiszert, valamint kutya- és macskaeledelt, és egyfolytában gondoskodik a családjáról. Az ideális nő mindezt divatos ruhában és sminkkel, frissen „belőtt” hajjal teszi, a körmei makulátlanul manikűrözöttek, nincs egy gramm súlyfeleslege sem, az alakja tökéletes és maximum 35 éves. Ha ennél idősebb, akkor ő az ideális nagymama. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy korunkról nem csupán eme műremekek maradnak fenn, s utódaink nem a reklámok alapján alkotnak majd képet róluk. Hát a jövő generáció már csak ilyen idealizált nőkről fog álmodozni?

Ha álomnő, akkor csak is Pin Up Girl!

Szeretet

Ma egész nap azon gondolkoztam vajon mire jó a szeretett! Egyáltalán mit jelent valójában ez a bűvös szó?

SZERETET

Kit tudunk szeretni? Igazán és tiszta szívvel szeretni? Egyáltalán: tiszta-e a szívünk? És ha nem, akkor mitől: mi szennyezi, mérgezi meg és miért?

A legszebb, s az ember életének kiteljesedése szempontjából a legfontosabb érzésről van szó, melynek lényegéhez elválaszthatatlanul hozzá van kapcsolva: a boldogság, a harmónia, a szépség, az öröm, a felelősség. Igen, a "felelősség".a "Kis herceg" is tisztában volt vele. Vajon tudjuk, mi az igazi szeretet? Vagy csak úgy csinálunk, mint ha tudnánk?

Mert ha tudnánk, mi a "szeretet" lényege, biztosan kevesebb boldogtalan, magányos, félelemben élő, napjait örömtelenségben eltöltő ember élne a földön. S ha tudnánk, mi a szeretet és a felelősség között az összefüggés, biztosan egyre kevesebben várnánk el a másiktól, hogy kapjunk tőle szeretetet, ahelyett, hogy mi adnánk, mégpedig számolatlanul, dekázás nélkül. Mert a felelősségérzet miatt megtanítanánk szeretteinket is szeretni, segítenénk nekik megszabadulni boldogtalanságuk okától, s figyelnénk másokra, nem csak magunkra.

Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki, vagy félünk.

Hatalmas képességek és vágyak élnek bennünk a szeretetre. Sokan mégsem tapasztalják meg az emberi szeretet örömét, mert félnek mások elutasításától és közönyétől. Gyakran szenvedünk a magánytól, a frusztrációtól, az érzelmi és lelki éhezéstől. Nem merjük megmutatni énünket, mert használhatatlannak és csúnyának tartjuk magunkat. Védekezésül ösztönösen falakt építünk, mert attól félünk, hogy a többiek elutasítanak minket.

Ösztönvágy

Ma éjjel nem önmagam vagyok, lüktet az agyam, száguld a vérem és tudom ma éjjel a sorsomat megkísértem. Tudod, ma éjszaka kicsit elveszítem irányítást. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolni az ingemen, ma este makulátlan merev kabátomat extravagáns lezser bőrkabátra cserélem. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma éjjel a régi énem teljesen eltűnt és teljesen újjá születve lépek eléd. A zene pörög, és én csak táncolok. Ha igazán ismernél, tudhatnád, hogy ez nem a megszokott. Mert olyasmiket csinálok, amiket nem csinálnék. Furcsán érzem magam. De nem érdekel, mert ez az én éjszakám!

Ma éjjel nincs megfelelés, elég volt az örökös jófiú szerepből, ma éjszaka levetek minden gátlásom és csak a vágynak élek. Ma éjjel csak táncolok, édes! Egy újabb dal, egy őrjítő zene. Ma eldobom minden emlékem és tombolok, ordítok, énekelek. Teljesen magával ragad a tömeg,  a zene az érzés. Boldog vagyok. Nem számít semmi, ez előző évek, az előző perc és a jövő sem. Csak a zene van és én vagyok és az őrjítő fenevad vágy.

Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, ma éjjel szembe nézek veled, engedj széthullani, kérlek. Ma éjjel bele nézek kérdő tekintetedbe. Erős vagyok és bártor, mert ma éjszaka gyávaságom ágyba bújt a vörös nappal.

Forog, a világ pörög velem az éjszaka. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. A zene eltölt, a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben. Megállítsz egy pillanatra és bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság a mámor tépi szét és megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt táncba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek.  A képzelet festette arcodtól pajzán gondolatok születnek bennem. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülnék el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Vedd el a testem. Harapj, marj, belém repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, hadd égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként szántsa, vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. Várom. Akarom. Hívom a bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát. Lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe, hogy magával ragadjon ez a mesés káprázat mámoros örvénye.

Lassan elégnek a gyertyák, és kialszik a fény, ma éjjel nem várom, hogy a hajnali első érintése simogassa testem. De tart még az ünnep és reszket a szó. Már siklik az álom, de ébredni jó. Mert megcsillan az érték, és vibrál a szem és nincs harag többé sem nincs küzdelem, mert itt vagy velem.

Boldogság kúszik a hajnalon túl és kezed végre az ébrenlét határán is értem nyúl. A valóság úszik a végtelenen és örömkönny táncol a két szememben. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam. De nem ma éjjel!

Mesés karácsony

Az ünnepi őrületben bár névlegesen mindent mások örömére teszünk, mégis elfelejtünk látni, érezni, megtapasztalni. Hát én figyeltem, és csodákat láttam.

Láttam Holle anyót. A Nyugatinál lépkedett. Hóna alatt egy hatalmas fenyőfaágat cipelt, hosszú, ezüst haja meg-meglebbent a téli szélben. Annyira nem illett a Westend környékén szaladgáló, az ajándékok beszerzését az utolsó pillanatra hagyó forgatagba, hogy nem volt nehéz felfigyelnem rá. Mintha valóban a meséből lépett volna ki a maga koros-kortalanságával. A fenyőág eltúlzottan nagynak tűnt törékeny testalkatához képest, hosszú fekete kabátja pedig túl vékonynak sejlett a mínuszokban. De nem fázhatott, vágtatott át serényen a zebrán éppen előttem, aki a meleg autóból szemléltem őt.

Nem sokkal később lassú, álmatag pelyhekben hullani kezdett a hó. Épp hogy csak.

Hazaért Holle anyó… – gondoltam.

Láttam Télapót is. Ott ült a troli megállóban. Lábai mellett hatalmas zsákok gyűltek, talán nem talált minden gyereket otthon. A piros maskarát is levette már, ócska pufi kabátot és fekete nadrágot viselt, csak a hosszú, ősz szakálla emlékeztetett valódi önmagára. A tekintete is szúrósabb volt, mint az egy Mikulásnál megszokott, és amikor kíváncsian közelebb léptem, jól kivehetővé vált a hóna alatt szorongatott félig már üres (vagy félig tele?) boros flakon.

Lehet, hogy nem is a Télapó, csak egy öreg hajléktalan? Vagy egy hajléktalan Télapó?

Ám ekkor a hetvenhatos troli megállóját csilingelő muzsika töltötte be. Télapó előbányászott a kabátja belső zsebéből egy mobiltelefont. "Persze, megyek már, megyek…" – dörmögte érdesen, mégis lágyan az apró készülékbe. Aztán felállt, és a szemetesbe hajította az üveget.

Láttam egy Angyalt is. Nem volt több száz centiméternél. Szőke göndör fürtjei kikandikáltak a kötött sapka alól, amelyhez színben passzoló kesztyűt és divatos kabátkát viselt.

Szemlátomást untatta a karácsony küszöbére oly jellemző felhajtás. Ő már csak egyre vágyott: a színes fényekben pompázó fa alatt bontogatni az ajándékokat. "Mikor megyünk már?" – kérdezgette egy hároméveshez illő komolysággal és sértődöttséggel az anyukáját a hatalmas ruhaboltban. A mama viszont rá se hederített, egyre türelmetlenebbül próbált egy ruhát találni, amiben majd elkápráztathatja a családot, miután minden készen áll az ünneplésre.

Az angyal rám nézett. Nagyon kékek voltak a szemei. Úgy tűnt, szórakoztatja a "szemezésünk", kicsit még unatkozni is elfelejtett. Rám nevetett. Én meg rá.

Aztán az anyukája kézen fogta, és már húzta is a pénztár felé. Egy egyszerű fekete ruha mellett döntött. Próbálás nélkül. Arra nincs idő. Még át kell vinni a gyereket a nagyszülőkhöz, meg kell főzni a halászlét, fát díszíteni, becsomagolni az ajándékokat, egy-két kedves üdvözlő sms-t küldeni, megsütni a bejglit, inget vasalni a férjének, hazahozni a gyereket, satöbbi.

Azt talán észre sem vette, hogy egy Angyal kíséri őt…

(2010.12.25.)

Levél egy Angyalhoz

Kiskoromban karácsonykor vártam az angyalokat, elhittem, hogy vannak, elhittem, hogy látnak, és ha jó leszek, majd megtalálnak. Egy ideje már nem hittem bennük, úgy tettem, mintha nem lennének. Eltűnt a karácsonyi angyali ének, elveszett a csoda, kialudtak a meleg fények.

Most mégis egy angyalnak írok, egy angyalnak, aki mindent lát, tőle hallom megint az angyalok hangját, tőle hallom újra az angyalok szavát.

Boldog karácsonyt kívánok most ennek az angyalnak, akitől néha megint ˝gyerekebb˝ lehetek, akinek annyi mindent köszönhetek, és akit a szeretet ünnepén még jobban szeretek!

Négy évszak - A Tél

A tél hercegnője nem kérdez. Ha nem nyitsz ajtót, betör. Hoz havat, és hideg szelet, és közben észrevétlenül valami bágyadt melegséget is a lelkedbe. Határozott, mostanában kiszámíthatatlan, igazi uralkodó jelenség, talpig nő, szemeiben az elmúlás halvány fénye csillog. Legtöbbször komoly, de ha néha feloldódik hosszú hócsatákat lehet vele vívni. Mély fájdalommal és örömmel él. Öntörvényű és végtelenül makacs. Fekete-fehér a ruhája, súlyos a cipője. Elegáns, és erőt sugárzó a megjelenése. Olykor komoly üzletasszony. Kitartó, szívós, éles eszű.

Ölelése kemény, védelmező. Csókja álmos és elnyúló. Arca rideg, hajába hópelyhek ragadnak. Kívülről jeges, mégis őszintébb, emberibb, mint bárki más. Sosem hazudik, inkább kíméletlenül őszinte. Nehezen szeret de akit beenged, azért az életét adná.

Belül, a hideg felszín alatt mélyen elrejtve fényes titkokat őriz. Lehelete forralt bor illatú, nyakán színes sál. Tenyere ezer apró csodát ígér, szavai kimértsége mögött lappangó szenvedély hullámzik.

Nehéz a humora, de ha ráérzel, lehet vele nevetni. Kicsit mindig bánatos, sokat beszél a halálról. Természete foglyul ejt, nehezen enged. Nem hagyja magát megcsalatni, kemény és kitartó szerető. Egy Tél mellett megnyugszol, és a hosszú havas esték végtelen álomba nyúlnak mellette.

Arról írnék, hogy szeretlek

Szeretnék írni egy verset neked, olyan szépet, mint fénylő szemeid barnasága mögött megbújó éned. De csillagtalan, bús kinn az este és fagyos köd lepi arcomat. Csak hűn figyelem e gyászos semmit, szívemre fájón bűn omol. Szemeid szép szerelme, mennyei lángja, hol jár, ha álmodom. Talán őszirózsás kertek mélyén, ott, hol csendes dal illatoz? Vagy felhők bársonyán lépdel, végén, majd ég és föld közt ingadozz?  Bár lehetnék a szárnyad, röpítve aranyló napkorong elé. Fel magasba, ne hajoljon íve, mint szomjas virág a por felé. Szeretném átölelni veled a végtelent, apró szívvé összenyomni. Tengernyi szerelmet önteni bele, hogy ne kelljen üresen hozni, s ha már hoztam akkor érzelemmel töltve, mint szél a fehér hópihét. Szeretnék hinni most, de nem merek csak arctalanabb lesz a kép. Tört lelkem minden csendnél csendesebb és félek ez a vad csend, mint szívszilánk vihar lassan kimar a lelkemből.

Üzenet

Sose érezted azt, hogy szükséged lenne valami másra? Valamivel többre, mint amit az élet adott neked? Sose érezted, hogy álmaid kicsúsznak kezeid közül és magányosan ébredsz fel? Sose érezted, hogy szükséged lenne még többre, aki melléd álljon és néha átkaroljon? Sose érezted, hogy hiányzik valami az életedből? Egy kis bolondság, káprázat, kockázat, félelem?

Mindig úgy érezted mindened megvan? Sose akartál kitörni a hámból? Sose akartad meghódítani a világot és magadénak mondani a világ minden szeretetét? Sose hiányzott a holdvilág? Egy éjjeli titkos találkozás? Egy csók, amiről senki sem tud? Sose féltél? Hódítsd meg a világot… előtted az élet és nem látsz tőle semmit!

Élj, szeress, légy szeretve, kockáztass, szórakozz, dobd le a gátlásaidat, csábítsd el a Holdat, ragyogjon csak rád a napsugár! Ez a te életed… nem élheti más helyetted!

A tükörkép

Van egy pillanat, amikor egymás szemébe néztünk. Összekapcsolódik tekintetünk, s dobban a szívünk. Velem szemben áll és a tükör másik oldaláról figyel gesztenyebarna tekintetével. Én a szemem sarkából titokban vizslatom. Rajtakapjuk egymást, összevillan tekintetünk, halkan nevetünk. Ő játszik, de tudom jól, mindez csak szerep, s ha rám néz, megérint, érzem, hogy szeret. Hiába makacs, hogy önmaga előtt is tagad, mert kiesik a szerepéből. De ha eljön a pillanat, beteljesül minden álmunk és úgy érezzük, hogy mindent-mindent megtaláltunk. Mert én látom és Ő érti néma szívem.

Négy évszak - Az Ősz

                 Az ősz asszonya udvariasan kopogtat ajtódon, halkan, szégyenlősen kér bebocsátást. Nincs mit tenni, olyan kedvesen kérlel, hogy beengeded.

Titkait nem adja könnyen. Száz és száz csodáját mélyre rejti, lassan tárja fel. Néha jég hideg, néha egészen meleggé válik. Érzékeny. Makacs. Kitartó. Kosztümje komor, sötét, cipője kínosan fényes.

Mélybarna szemei bánatot hoznak, mélyen lappangó avarral-sárral kevert szenvedélyt. Zsebe gesztenyékkel kitömve, ujjai, mint kopár faágak, léptei nyomán színes levelek szállnak fel. Hangja búgó, bőre kicsit érdes. Csókja hűvös, de mély. Ölelése végtelen és hátborzongató. Inkább viszi a fényt, de ha néha ajándékot hoz, aranyos-zöldes derengésbe, bágyadt napfénybe vonja a világot. Szerelme lassan bont virágot, de ragaszkodó. Nehezen enged. Hűséges.

Sokszínű, megfejthetetlen, tele van meglepetéssel. Hol könnyeket áraszt, hol felszárítja azokat. Csendesen beszédes, reménytelenül komoly. Puha pokróc alatt álmodozik, öreg padokon ülhetsz vele.

Van benne egy kis elkésett nyári öröm, egy kicsike tavaszi súlytalanság, és észrevétlenül lopja be szívedbe az utódját.

Eltemetve

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudna értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordózok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládat és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.

Várlak

Magamhoz engedlek, majd védem magam: azzal magyarázom a lehetetlent, hogy gondolatom az egyetlen, amit sosem tudsz érinteni. Szétzúzott verseny magammal-teveled és talán nem is az én hibám, mikor magadra hagylak, most mégis várlak. Látlak magam előtt, ahogy végigfutsz a városon és talán könnyed léptekkel befordulsz a sarkon.

Már látlak. Mozdul tétova kezem, lehunyt szemmel a sötétben angyali arcod keresi vágyakozva, jéghideg hálót szakít a semmiben. Vágyom és álmodom, hogy ajkad, szemed újra és újra érintem. Mintha csak itt feküdnél halkan, pilláid árnyékában játszanád életünk, és mosolyra húzod néma ajkad, ahogy ujjam arcodat érinti.
Majd hirtelen eltűnsz, a csendet megtöröm, vagy a képzeletem játszik? Várlak és közben érzem rám dőlt ez az este. Fény helyett hangok teste szűrődik szobámba, s pillanatok alatt rádöbbenek, egymagam ülök a homályba.

Más világ

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem. És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában. Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

Csendes fohász

Elcsendesült az éj, már csak mi vagyunk. Itt vagy velem, drága istenem. Próbálom megérteni, hogy mit miért teszel. Uram, itt állok előtted, válaszodra várva. Két kezem naponta emelem feléd, de nem felelsz. Próbáltad már erőm, sokszor, nem értettem okát. Szerettek, elvettek, gúnyoltak, bántottak, megcsaltak. Erőmet miért próbálod ennyiszer? Ha akaratod ellenére cselekszem, azt csak gyengeségből teszem, nem ellened vétkezem. Mutasd hát meg mi a feladatom földi létemben.

Itt állok előtted, óh Uram, szánd meg lelkemet és hozz megnyugvást. Mutasd a helyes utat, a jó irányt, a megfelelő embereket, add a számra a helyes szavakat, erős hitet a szívembe, reménységet az életembe, tárd ki az ajtót a szívemen, hogy még jobban magamba zárhassalak és szeresselek.

Legyél itt velem, segíts bátornak lennem a sok megpróbáltatás közepette. Irányítsd utamba a megfelelő embereket, töröld ki fejemből a sötét, magamat romboló képeket. Mutasd meg az utat, amit követnem kell, vezesd lépteimet, hogy a hozzád vezető ösvényről ne térhessek le. Adj sok türelmet, szeretetet, kitartást, bátorítást az élethez, a mindennapok elviseléséhez, a rossz dolgok legyőzéséhez.

Kérlek, Uram hallgasd meg kérésem, adj erős hitet és maradj velem.

Óh, te ostoba érző szív!

A szájunk mozog, de némák vagyunk. Szemeink látnak, mégis vakok vagyunk. Halljuk egymás hangját, de szavakat nem értjük. És belül mégis borzongunk, mert a szívnek fáj a némaság. Fáj a kopár, ugaron hagyott lélekgyötrő csendje. Mert olyankor haldoklik csak igazán. A szív arra született, hogy szeressen, szenvedjen, gyűlöljön és megbocsásson. A hallgatás nem az ő műfaja, csetlik-botlik és végül elbukik. A kétségbeesett próbálkozása, hogy érezzen, lassan kudarcba fullad, hiszen az ész tiltásait a végtelenségig nem képes hárítani. És olyankor elhallgat. S hiába próbálják felébreszteni dermedt állapotából, a szív csak konokul teszi a dolgát, dobog tovább és mély csöndbe burkolózik. Titkát fénylően csillogó gyémántba burkolja és olyan acél fallal veszi körül, amit talán az idő kemény vasfoga sem képes feltörni.

Óh, te ostoba, balga szív! Miért szomjazod ily óhajtón a szenvedést? Miért sugdosol hamis reményeket gazdád fülébe? Óh, te ostoba érző szív…

Ma éjszaka szeretni szeretnélek!

Valami ősi, vad, buja tűz ég bennem kedves. Ma éjszaka szeretni szeretnélek! Szerelmes kábulatban beléd temetkezni. Gyönyörhorgomat testedbe vetni, húsod húsommal elegyíteni.
Éjszaka szeretnélek érezni! Rám simuló bőrödön végig zongorázni. Látni, ahogy ujjaim alatt szikrát vet, ahogy lángra gyújtja érted síró testemet.
Éjszaka szeretnélek ölelni! Testedre tüzes vágylávát önteni. Égő illatodat kéjjel beszívni, zubogó véredtől megrészegülni.
Éjjel szeretnélek kívánni! Habzó vágyak vad tengerében együtt elmerülni. Zabolátlan hévvel darabokra szedni, majd könnyes igyekezettel ismét összerakni.
Éjjel szeretnék neked megnyílni! Kénköves gyönyörök poklára rántani. Folyondárként köréd fonódni, sebeidet csók írrel bevonni.
Éjszaka szeretnék megmártózni benned! Mint sápadt hold alvó tó tükrében elmerülni a gyönyörök völgyében. Hol értelmét veszti tér és idő, s hol csak ketten vagyunk mi, két célt tévesztett szerető.
Éjszaka szeretnélek szeretni! Szelíd lágysággal átölelni. Elpihenni az ágyunk rejtekében, s szótlanul csodálni, ahogy a holdfény szikrát vet szemed tükrében.

Fájdalom

A fájdalom nekem elsősorban nem testi fájdalom. Az igazi fájdalom számomra a lelkemben keletkezik. Az űr amit a másik maga mögött hagy. A kétségbeesés, a reménytelenség. Kínokat szül ahogy várok vagy rá vagy valaki illetve valami másra. Tört szúr szívembe minden kudarc és mindegyik után talpra kell állni. Tudni kell újra járni és boldognak lenni, hogy soha senki ne láthasson sírni. Eljátszani a boldogságot bármi áron. Színészkedni, hogy szeressenek. Hazudni és nem mondani igazat. Csak, hogy ne bántsunk meg másokat, miközben méltósággal elviseljük a sértéseket és megtanulunk nevetni önmagunkon.

Az fáj, hogy úgy kell tennünk mintha tényleg nem árthatna nekünk senki. Fáj kizárni a szeretetet, hogy épségben maradhassunk, hogy ne ártsanak nekünk. A magány fáj amibe bezárkózunk, hogy erősnek lássanak minket. Fájdalom, hogy gyenge vagyok és nem merek harcolni  az álmaimért hanem csak szép csendben elengedem őket.

Magamnak okozok fájdalmat és még fájóbb, hogy tudom, újra megteszem. Mert akarom, hogy elfogadjanak. Hagyom, hogy közel férkőzzenek hozzám, hogy elvegyenek mindent, hogy érezzem szeretnek.